2017. április 17., hétfő

46. Fejezet: Te vagy az?

Sziasztok Tündérek!
Először is nem fogok mentegetőzni a kiesés miatt, az okokat leírtam csoportban! Másodszor szomorúan tapasztaltam, hogy leiratkoztak a blogról. Sajnálom, hogy nem hoztam a fejezeteket, de úgy gondolom, hogy engem is meg lehet érteni. Nos, a kissé kiábrándító bevezető után azonban meghoztam az új fejezetet, igen Evi, köszönöm, hogy bíztál bennem, de ez csak egy feldúlt állapotomnak köszönhető, hogy ez a rész most itt van. Köszönöm, aki kitart mellettem! Sok puszi BR! <3

Fogalmam sincs, hogy aludtam-e az éjjel, néhány percet biztosan, de az nem volt elegendő, hogy kialudtnak érezzem magam. A szemeim egyfolytában össze akartak ragadni, szinte égett mind a kettő. Sokszor és nagyokat pislogtam, majd megdörzsöltem duzzadt szemhéjaimat, amelytől valamelyest jobban láttam a szürkületben. Amy békésen szuszogott mellettem, de én nem voltam képes a nyugalomra. A lelkem háborgott, az agyam pedig egyfolytában járt megállás nélkül. Mégis hogyan tudnám elfelejteni Niallt, mikor ő hozott fényt újra az életembe? Az pedig, hogy én legyek az okozója annak, hogy többé ne érezzen, az számomra elviselhetetlen lenne, még erre a kevés időre is. Ám, ha igaz az, amit Amy mondott, hogy jól van, túllépett rajtam, akkor talán megnyugvásra lelek, de ezt tőle kell hallanom, a saját szájából.
-  Jó reggelt! – nyöszörgött Am a paplan alól.
-  Neked is! – válaszoltam egykedvűen.
-  Készen állsz a mai napra? – őszintén semmi kedvem nem volt kimozdulni, emberek közé menni, de tisztában voltam vele, hogy Amy és Ian csak is miattam utaztak több óra hosszát, hogy végre velem legyenek, nem hagyhatom őket cserben.
-  Már alig várom! – mosolyogtam rá. – Mi lesz a program? – próbáltam lelkesen érdeklődni.
-  Meglepetés!
-  Igen, ezt már hallottam, de most, hogy itt vagytok, már igazán elmondhatnád.
-  Segítsek valamiben?
-  Megtennéd, hogy felrázod a párnámat és bekopogtatsz Patrickékhez és szólsz Iznek?
-  Persze! Mindjárt jövök! – hagyott magamra, még megpróbáltam nagy szuszogásokkal felülni.
-  Maddie, tudod, hogy nem szabad egyedül! – nem akartam neki századszorra is elismételni, hogy nem vagyok kisgyerek, és neki nem kell az anyukámat játszania.
-  Igen, tudom anyuci!
-  Nem vagy vicces! – Iz, mérgesen tekintett rám. – Na, gyere! – húzott fel ültő helyemből.
-  Segítsek? – nézegetett Iz háta mögül Amy.
-  Megvagyunk! Készülj te is nyugodtan! – Izzie megelőzött a válasszal.
***
Két óra készülődés után végre elindulhattunk a bizonyos meglepetésem irányába. Miután sikeresen elhelyeztük mellém az oxigénpalackomat és betuszkolták a csomagtartóba a tolószékemet, bőszen integetve Iz-nek, Ian beindította a motort és lassan elhagytuk a számomra biztonságot és védelmet jelentő otthont.
Mennyi mindenről maradtam le – gondoltam magamban, ahogy kinéztem a kocsi ablakán, amely túloldaláról virágzó gyümölcsfák színes virágszirmai pompáztak. A fák lombkoronái és a mező kezdett zöldellni, még az eddig hideg, téli utcák csendjét az emberek sokasága töltötte meg, akik ébredeztek „téli álmukból.”
Fél óra autókázás után, döbbenten pislogtam, amikor Ian lassított a járművel, még én egy nagy tábláról a „London Zoo” feliratot olvastam le. A bejárat előtt kígyózva álldogáltak az emberek, hogy minél előbb megváltsák jegyeiket és belépjenek a mágneses kapukon. Megvallva az igazat örültem, hogy ide jöttünk, hiszen imádom az állatokat és itt egy kicsit meg is szabadulhatok a gondoktól.
-   Na, mit szólsz? – Amy izgatottan dugta fejét előre a két ülés között.
-  Nagyon izgatott vagyok, nem számítottam rá, hogy ide jövünk, de megleptetek, az biztos!
-  És, mondjuk a legjobbat? – Ian villantotta rám fogsorát.
-  Mi? – csodálkozva tekintettem fiú barátomra.
-  Nagy egyeztetések után megengedték neked, hogy meglátogasd az elefánt bébit.
-  Úristen! – kaptam a szám elé kezem és a szemeimből potyogtak a könnyek. Lehet ez másnak semmit sem jelentett volna, de nekem mindennél többet. Kiskorom óta hiszek benne, hogy az állatok angyalok, akiknek gyógyító erejük van.
-  Most vagy nagyon örülsz vagy elkönyvelted magadban, hogy ilyen béna és unalmas barátaid csak is neked lehetnek. – simogatta meg Amy a vállam.
-  Ugratsz? Ez lesz életem második legszebb csodája Ni… Nana után. – javítottam gyorsan magam, mire Am is mocorogni kezdett és mind a ketten reménykedtünk benne, hogy Ian nem vett észre semmit. Niallt tartottam életem csodájának, hiszen a szerelme adott erőt a nehéz időkben, hogy újra és újra fel tudjak kelni az ágyból, ő tapasztaltatta meg velem milyen is igazán szeretni valakit, aki után annyira tudsz sóvárogni, hogy a szíved annyira örül már csak a puszta gondolatának is, hogy majd felrobban.
-  Hölgyem a hintója elő állt! – segített Ian kiszállnom az autóból és helyet foglalnom a tolószékemben.
-  Meg van minden? Indulhatunk? – Amy szétnézett még utoljára, mire lassan megzökkent a székem, ahogy Ian nekilódult velem a bejárat felé. A jegyek megvétele után tanácstalanul álldogáltunk, illetve én üldögéltem az állatkert kapujában, és azon tanakodtunk, hogy merre is induljunk.
-  Tudtátok, hogy ez a világ legöregebb állatkertje? – olvastam fel a kapott prospektus első sorait a társaságomnak.
-  Akkor, menjünk az akváriumok felé? – két barátom egyezkedett a fejem felett.
-  A hüllőházban kezdjünk, legyünk rajta túl minél hamarabb. – barátnőmé volt az utolsó szó, így nagy léptekkel meneteltünk az általam sosem kedvelt állatok felé. Miután végignéztünk a pitonok, teknősök, krokodilok és más egyéb hidegvérű csúszómászó közt, hirtelen elsötétült minden körülöttünk. Mondanom sem kell, hogy a létező összes horrorfilm lejátszódott előttem, de mikor újra kinyitottam a szemeimet egy halvány fény pislákolt az egyik akvárium felől és a kísérőim eltűntek mellőlem. Halkan szólongatni kezdtem őket és belül nagyon mérges voltam rájuk, hiszen pontosan tudják, hogy az efféle kalandok nem nekem valók.
-  Semmi baj! – egy rekedt, ismerős hang szólalt meg az egyik sarokból.
-  Niall, te vagy az? – félénken fordultam a hang irányába.
-  Igen… - lépett előrébb.
-  Neked elment az eszed? Direkt meg akarsz ölni? Tudod, hogy megijedtem? – veszekedtem vele, de nem is ezért a húzásáért, hanem most törtek fel belőlem a hetek óta leülepedett dolgok.
-  Maddie, meg kell nyugodnod! – félelem, aggódás, vágy tükröződött tekintetében.
-  Miért is? Talán félsz, hogy miattad fogok meghalni? Egyáltalán mit keresel itt? Mi ez az egész? Ha látni akartál, tudtad, hogy hol találsz. – halkítottam le hangomat.
-  Nem akartál volna látni… - felelt szomorúan. Istenem- kaptam észbe, hiszen én voltam az, aki elküldte, aki eltolta magától és még nekem áll feljebb.
-  Ne haragudj! Nincs jogom kiabálni veled és így beszélni. Miattam szenvedtél…
-  Nem! Te ne haragudj! Megígértem valamit, amire megkértél és nem tudtam betartani. Nem lehetsz csak egy emlék az életemben. – guggolt elém és fogta meg azt a kezem, amelyikkel nem az oxigénpalackom szorongattam.
-  Ne! – kaptam el kacsómat és húztam szorosan magam mellé, Ni arcáról pedig csalódottságot olvastam le. – Niall, én már kezdtem elfogadni, hogy nem vagy mellettem, és most nem értem, hogy mi történik.
-  Láthatsz egy kiselefántot. – válaszolt fél mosollyal.
-  Ne vicceld el! Szóval, most mi lesz, ha már így te is a meglepetésem része lettél? Vagy, hogy is történt ez az egész? Gondolom te és Amy szövetkeztetek a hátam mögött, hogy most én itt legyek és még véletlenül se tudjak menekülni.
-  Amy a legártatlanabb ebben az egészben, az egész az én ötletem volt, mert látni akartalak és feltűnés nélkül.
-  Ettől romantikusabb helyet ki sem tudtál volna találni! – néztem körbe és kitört belőlem a nevetés.
-  Ezért se haragudj! – szégyellősen vakargatta meg a nyakát.
-  És, most, hogy láttál és beszéltél velem mi fog történni?
-  Lehet, egy nagy pofonnak leszek kis gazdája, ha megteszem.
-  Tedd meg és kiderül! – fejét lassan közelítette felém, még arcunk egy vonalba nem ért, elhúzta maszkomat, először egy lágy puszit nyomott a szám szélébe. Tudtam, hogy nem helyes, hogy engedek neki, mikor már tényleg megszoktam, hogy ő már nem része az életemnek, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni ajkainak, érezni csókja ízét. Én voltam a mohó, én csókoltam vadul, legszívesebben oda adtam volna neki magam annyira vágyódtam utána. 


-  Maddie, most mennem kell, de ígérem, hogy nemsokára találkozunk! – nyomott még egy csókot homlokomra és már el is tűnt.
-  Ennyi? Így itt hagysz? – kiabáltam utána, mire a lámpák újra felkapcsolódtak és nem sokkal később Amy és Ian is feltűntek mellettem. Arról gőzöm sem volt, hogy Am vajon mit mesélhetett be Iannek, de nem is érdekelt, inkább arra törekedtem, hogy minél mérgesebben nézzek Amre. - Ez mire volt jó? – fordultam barátnőm felé.
-  Madd, Ian tudja…
-  Remek, így még jobb! Mind a ketten hülyének néztetek végig.
-  El kellett neki mondanom… Legalább beszéltél vele? – a válaszom előtt Ianre pillantottam, aki csak egy gúnyos szájhúzással jelezte, hogy nincs megelégedve a számára új hírekkel. Egyszer elszólta magát, hogy szeret, de nem vettem komolyan és most be csapva érezheti magát, mert a barátom és nem beszéltem neki róla.
-  Igen, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Mintha csak egy álom lett volna az egész. Neked mondott valamit?
-  Semmit! – csóválta Amy a fejét.
-  Na, hol van az a kiselefánt? – váltottam egyik pillanatról a másikra, mintha ennyi idő alatt el tudtam volna felejteni az imént történteket. A barátaim furcsállva néztek rám, még én erősködtem azon, hogy úgy tegyek, mintha nem történt volna semmi sem.
Még sosem találkoztam ennyire élettel teli, vidám jószággal, mint Kibo. Mindent meg akart mászni és persze mindenről lepotyogott, édesanyja őrző szeme azonban folyamatosan nyomon követte őt. Volt egy nagy gumimedencéje tele vízzel, és ha fel akarta hívni magára a figyelmet mindig megmártózott benne. Hol az egyik, hol pedig a másik oldalára dőlt, amelyeken jókat kacagtunk. Szőrös buksiját sokszor az ölembe nyomta, valamint a székem is nagyon tetszett neki, nem egyszer szerette volna felborítani. Mint minden jónak, ennek a látogatásnak is vége szakadt, fájó szívvel, de el kellett tőle válunk, búcsúzásként a két tenyerem közé fogtam édes buksiját és ezeket mondtam neki: Köszönöm neked az egyik legszebb napot az életemben! Nagyra nőj kicsi trombitásom és élj nagyon sokáig!
***
A hazaúton picit elpilledtem, a kiselefántra gondoltam, na meg persze Niall hirtelen felbukkanására, ami még mindig abszurdnak tűnt, pedig valós volt. Hogy honnan tudom? Nyilván nem bolondultam meg, hogy ne tudjak különbséget tenni valóság és képzelet között, egyszerűen csókja ugyan úgy égette ajkaimat, mint a korábbi csókolózásainak alkalmával.

Éreztem, hogy egy idő után az autó kerekei már nem gördültek, megálltunk. Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, ám nem a házunkat láttam magam előtt, hanem egy idilli környezetet. Előttem egy nagy torony magasodott, mint egy régi erőd fala, hozzáépítve pedig virágokkal futtatott ház terült el fehér, ívelt, üveges ajtóval. Az esti alkonyban még hangulatosabb volt, ahogy a kültéri lámpák felgyulladtak. A bejáraton túl mozgolódást láttam, így összeszedve magam kiszálltam az autóból, majd lenyomva a kilincset a szívem vad iramban kezdett verni és elsötétült minden.

5 megjegyzés:

  1. Tejoeg. Ezt nem teheted velem. Velunk. Ahhhj. IMADOM.Siess a kovivel. Puszi: Viola❤❤

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett és kiváncsi vagyok hogy mi fog történni
    Nagyon várom az új részt

    VálaszTörlés
  3. Nagyon Imádom, tudod?💕
    Nagyon siess a következővel, és addig is, csak hogy ismételhessem magam, nagyon sok puszi!💕💕💕
    Kellemes Ünnepeket!💕🐇

    VálaszTörlés
  4. Waaa...nagyon jó...imadom kovit ❤❤❤❤
    xxx Kinga❤

    VálaszTörlés