2017. március 23., csütörtök

45. Fejezet: Újságos vendégek

Sziasztok Tündérek!
Mint már említettem a Facebook csoportban, kicsit túlterheltem magam az elmúlt időben, ezért pihentem, így hanyagoltam az írást is, de megígértem, hogy amint kicsit is felfrissültem hozni fogom a folytatást, ami végre itt van. Kellemes olvasást kívánok hozzá! Puszi: BR! <3

A napok keservesen lassan teltek, mintha az időt valaki meg akarná állítani, hogy ne szűnjön fájdalmam és bűntudatom. Az időjárás sem az évszakhoz alkalmazkodott, nem lehetett azt érezni, hogy eljött a tavasz, sokkal inkább tükrözte a hangulatomat. Napsütés helyett folyamatosan borult volt az ég, az eső megállás nélkül szemerkélt. A Liammel folytatott beszélgetésünk óta képtelen vagyok megnyugtatni háborgó lelkemet. Csak is Niall kijelentésén elmélkedem és azon, hogy vajon tényleg komolyan gondolta-e azt, amit mondott nekik. Nem tudom, hogy lehetséges-e vagy csak ezt mondani szokták, hogy megszakad az ember szíve, de az enyém darabokban van képletesen értve, azonban az érzés, amely ezzel jár valóban olyan, mintha nem működne az öreg ketyegő. Mintha valami elszipolyozná előled a levegőt és csak fuldokolsz, erőtlen vagy. Gőzöm sem volt, hogy valaha is el fog e múlni ez a fajta szorítás a torkom és mellkasom körül, de hittem, hogy békésen fogom lehunyni szemeimet, ha eljön az időm. Jelenleg az egyetlen boldogságom Lucy és az ő kisbabája, aki heteken belül a világra fog jönni. Kislány lesz és az Abigail Lillian Harmon nevet fogja kapni. A baba mellett ne feledkezzek meg Nanáról, aki napról-napra azon igyekszik, hogy boldoggá tegyen, valamint a barátaimról és családomról, akik szintén igyekszenek elfelejttetni velem, hogy haldoklom.
Hetek óta, most először fogok kikelni az ágyból hosszabb időre, ugyanis Amy és Ian bejelentették, hogy meg fognak látogatni és ennek örömére szerveznek nekem egy jó kis programot. Őszintén szólva semmi kedvem emberek közé menni, ahhoz pedig főleg nincs, hogy lépten-nyomon szerelmes párokba ütközzek, akiknek megadatik, ami nekem nem, hogy azzal a személlyel lehetnek, akit szeretnek. Másfelől nem éppen ad kellő magabiztosságot az, ha az embert tolószékben tologatják, úgy érzi benne magát, hogy magatehetetlen, hogy az emberek megvetéssel szemlélik az utcán, de sajnos ez az egy módja van annak, hogy ne terheljem meg magam. Néha szoktam a lakásban sétálgatni, hogy az izmaim ne haljanak el teljesen és ne keletkezzen trombózis a lábaimban, de ehhez hozzájárul az is, hogy napi egy alkalommal injekciót fecskendezek a hasamba. Ami leginkább elszomorít az az, hogy látom, Izzie és Patrick mennyire kimerülnek a gondozásomban. Anyu felvetette nemrég, hogy költözzek haza, főleg úgy, hogy Vicky és a nagyi is náluk lakik itt tartózkodásuk alatt. Mami és a testvérem tudnának rám vigyázni, még a szüleim haza nem érnek a munkából, és Iz és Pat is tudnák élni tovább nyugodtan az életüket és szervezni az esküvőjüket. Izzie hallani sem akar a dologról, de én egyre jobban érzem, hogy így lesz a legjobb mindannyiunk számára. Bár, ha hazamegyek még inkább egy kisgyermeknek fogom magam betudni, akire a nap 24 órájában vigyázni kell. Nem várhatom el a barátnőmtől, hogy velem legyen minden egyes percben, hiszen neki is van magánélete, ezért eldöntöttem, hogy hazatérek oda, ahonnét még nemrég menekültem. Kiszámíthatatlan az élet. Az én betegségem kellett ahhoz, hogy a családom újra a régi legyen, hogy ugyan olyan legyen, mint gyermekkoromban. Persze, ezt még senki meg nem említette nekem, de belül tudom, hogy miattam lett szent a béke, hogy megkönnyítsék nekem.
Még találnom kell egy megfelelő alkalmat arra, hogy Izzie-vel is tudassam döntésem, ami nem lesz egy könnyű menet ismerve őt, de tudom, hogy szeret és tisztel annyira, hogy elfogadja, amit szeretnék. Gondolataimból telefonom búgó hangja volt az, amely kizökkentett és jelezte, hogy ideje visszatérnem a valóságba.
-  Igen? – szóltam unottan.
-  Na, ettől egy kicsit több életkedvet kérek! – Amy huncut hangjától egyből jobb lett a kedvem.
-  Szia! Bocsánat, de azt hittem megint rám akarnak sózni valamit, amit nem akarok megvenni. Mióta ágyhoz vagyok kötve, naponta ajánlanak egy forradalmi mosógépet, porszívót, és mind akciós áron, oh, és, ha abban a pillanatban vásárolok, kapok még egyet ajándékba. –fecsegtem, mintha évek óta nem beszéltem volna senkivel.
-  Örülök, hogy a humoros oldalad még mindig a régi. Szóval, nemrég elindultunk… Ian üzeni, hogy puszil! – hallottam Ian kedves, mégis férfias hangját a háttérből.
-  Én is őt!
-  Ő is téged! – mondta Am gyorsan oda Iannek, majd folytatta, amibe belekezdett. - Körülbelül két óra múlva nálad vagyunk.
-  Rendben! Már alig várom, hogy itt legyetek! Am!?
-  Tessék?
-  Niall…
-  Nem hinném, hogy jót tenne neked, ha beszélnénk róla. – váltott hangja aggodalmasra.
-  Kérlek! – szinte hangom könyörgött neki.
-  Kiről kell beszélni? – Ian meglepetten érdeklődött.
-  Majd megbeszéljük! – hadarta el sietősen Amy. – Várj minket! Puszi! – gyorsan le is tette a telefont, én pedig az ölebe ejtettem a készüléket.
Óvatosan kikeltem az ágyból, némi szédüléssel, ami már teljesen megszokottá vált. Arcomra helyeztem az oxigén maszkomat, kezembe fogtam az oxigénpalackot, és az ágyam szélén végig kapaszkodva elsétáltam a szekrényemig, előkerestem egy utcai viseletet, közben meg-megálltam és megpihentem. Általában Iz segíteni szokott ilyen helyzetekben, de ma Patrick van soron, hogy vigyázzon rám, azért őt csak nem kérhetem meg, hogy segítsen felhúzni a nadrágomat.
Megküzdöttem minden egyes mozdulattal, de, amikor kész voltam büszkén tekintettem végig magamon. Az idő szinte teljesen „elszaladt” ahogy készültem barátaim fogadására. Érkezésük előtt inni szerettem volna egy pohár gyümölcslevet, hogy felfrissüljek, ezért lassú léptekkel elindultam a konyha felé, azonban onnét Pat hangja szűrődött ki, épp telefonált.
-  Igen…de ma akkor sem tudok elmenni…Iz dolgozik, én pedig megint bébicsőszködöm…Nem tudom meddig tart még ez az állapot, de már unom… - teljesen egyértelmű volt számomra, hogy rólam van szó. Hirtelen egy láthatatlan buborék szerettem volna lenni, ám véletlenül a nagy hallgatózásomban nekiütköztem az egyik kis asztalnak, amiről leesett néhány levél, Patrick azonban erre a kis neszre is felkapta a fejét. - Maddie, nem is vettelek észre. – zavartan dobta le a telefont az asztalra. – Régóta álldogálsz már itt? Miért nem szóltál?
-  Jaj, nem! Egy kis gyümölcslevet szeretnék inni. – füllentettem, de mindent hallottam. Most vált világossá számomra, hogy eddig mennyi terhet is okoztam nekik, valamint jó döntést hozok azzal, ha visszatérek gyermekkorom színhelyére.
-  Ülj csak le! Egy pillanat és töltök neked!
-  Köszönöm! – egyre kínosabban éreztem magam társaságában.
-  Milyet kérsz? Van barackos, narancsos…
-  Narancs, tökéletes lesz. Nem tudom, hogy szólt-e Izzie, de ma este Amy és Ian itt alszanak, szóval, nyugodtan menj csak, ha van valami dolgod. – félve mondtam el mindezt számára és vártam a reakciójára.
-  Nem fogok hazudni, lett volna programom ma estére és épp az előbb mondtam le, mert Iznek megint tovább kell bent maradnia.
-  Nyugodtan elmehetsz, nem vagyok kisbaba, akit nem lehet magára hagyni.
-  Szerinted, utána meg a menyasszonyom leszedi a fejemet, hogy felelőtlenül itt hagytalak, mikor megígértem, hogy veled maradok és vigyázok rád.
-  Tudom, hogy rengeteg gondot okoztam az elmúlt időben, de ígérem, hogy ez nemsokára változni fog.
-  Ezt meg, hogy érted? – nézett rám furcsállóan, ám, ahogy szólásra nyitottam volna a számat, csengettek. Maradj csak, majd én nyitom! – tette le elém a narancsízű nedűt. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, láttam az ablakon keresztül, ahogy Ian egy nagy virágcsokorral és pár megpakolt táskával egyensúlyozik. Örömhullám futott végig egész testemen, ha megtudtam volna tenni, akkor szaladtam volna elébük, de csupán néhány hosszabb lépésre futotta tőlem. Amy már az előszobánkban álldogált, még Patrick segített Iannek behozni a csomagokat.
-  Újságos vendégek! – szólaltam fel Am háta mögött, mire ő megrezzent, de, amint felém fordult hatalmas vigyor ült az arcán és egyből a nyakamba borult. Ian is megvillantotta fehér fogsorát, majd átkarolt mind a kettőnket. – Hé, skacok! Ez nem a „kicsi a rakás” játék! – mondtam fulladozva, mire a két barátom holt sápadtan engedett el. – Ugyan, csak viccelek! Nagyon örülök nektek! – nem mutatták, de egy nagy sóhajt mind a ketten kiengedtek tüdejükből.
-  Hogy vagy? Mi újság? Nana merre van? – Amy-ből egyből előbújt a kíváncsiság.
-  A szomszédban, de előbb menjünk beljebb, aztán ígérem, hogy mindet elmesélek. –tereltem őket a nappaliba. – Kértek valamit enni vagy inni?
-  Madd, te csak ülj le! – parancsolt rám Izzie vőlegénye. – Majd én megyek és hozok mindent.
-  Segítek! – Am felpattant mellőlem és máris kettesben maradtunk Iannel.
-  Hogy vagy? – tette fel félénken a kérdést. – Oh, ezt majd el felejtettem! Virágot a virágnak! – nyújtott felém egy csuda szép rózsaszín tulipánból álló virágcsokrot.
-  Nagyon szépek, köszönöm! – szippantottam bele az egyik szálba. De honnan tudtad, hogy ez az egyik kedvencem?


-  Súgtak. – felelte szégyellősen. – Semmit sem változtál. – mért végig kék íriszével.
-  Leszámítva néhány kilót, pár ősz hajszálat és, hogy Darth Vader is megirigyelhetné a maszkomat…- kuncogtam.
-  Csodállak, amiét így tartod magad és még most is képes vagy meglátni a szépet. – akartam, de inkább nem tettem hozzá Ian monológjához azt, hogy ez csak a felszín, igazából éjszakánként álomba sírom magam és azért imádkozom, hogy ez a „semmilyen” állapot megszűnjön végre.
-  Már itt is vagyunk! – barátnőm lehelyezte a poharas tálcát az asztalra, még Pat két süteményes tálkával tért vissza a konyhából.
***
Mire felocsúdtunk a beszélgetésből arra lettünk figyelmesek, hogy a fehér fátyolfelhőket elnyelte az est alkonya. Patricket közben elzavartam itthonról, hogy hadd mozduljon ki kicsit, hadd élje az életét.
Az alvás úgy alakult, hogy Ian ment aludni a vendégszobába, még Amy velem maradt a saját kuckómban. Nem is tudom mikor volt utoljára, hogy ennyire jól éreztem magam, hogy önfeledt tudtam örülni minden pillanatnak, amit a barátaim társaságában tölthetek el. Igaz, nem maradhatnak csupán két napot, mert őket is szólítja vissza a munka és persze nekik is van családjuk és életüket, amelyeket nem hanyagolhatnak el.
-  Am?
-  Jaj, ne! – hagyta abba arca kenegetését és rosszallóan nézett rám.
-  Mi az? – kapkodtam a tekintetem közte és az egyik plüssállatom között, ami a sarokba volt helyezve.
-  Ismerem ezt a hangsúlyt. És nem-nem fogunk Niallről beszélgetni, csak felzaklatna.
-  Csak annyit árulj el, hogy-hogy van? – kérlelően tekintettem rá.
-  Nézd, nagyon hiányzol nekünk, Sarah-nak, és a fiúknak is.
-  Azt kétlem. Nem vetette őket szét a nagy erőfeszítés, hogy legalább telefonáljanak.
-  Te sem voltál azon, hogy keresd őket, de ennek ellenére minden nap érdeklődtek felőled. Liam és Harry főként, Louis gondolom Niallel érez együtt, és ne aggódj nem szóltunk nekik a betegségről. Tudják, hogy van valami, mert, hát ők sem hülyék. Niall pedig, hogy is mondjam, remekül van ahhoz képest, hogy nemrég szakítottál vele. – az utolsó mondatánál nem tartotta velem a szemkontaktust, ergo nem akart a szemembe hazudni, de tudtam, hogy hazudik. Az valamelyest felvidított, hogy a fiúk még nem felejtettek el és, hogy ennyire a szívükön viselik a sorsomat, annak ellenére, hogy nem töltöttem velük túl sok időt, de szó mi szó ők is örökké a szívembe lopták magukat.
-  Tudom, hogy csak óvni akarsz az igazsággal, de nagylány vagyok.
-  Madd, Niall tényleg jól van…
-  Igen? Akkor az előbb miért nem néztél a szemembe, amikor ezt mondtad?
-  Mert nem tudtam, hogy mivel ártok többet, ha azt mondom, hogy jól van vagy, ha azt, hogy ki van kelve magából. Sajnálom…
-  Én csak örülök, ha boldog és pozitívan néz a jövőbe. – erős akartam maradni, de a végére éreztem, hogy elcsuklik a hangom. - tényleg örülnöm kellett volna, hogy betartotta az ígéretét, miszerint egy szép emlék leszek a számára, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan, mikor én még ébren is azt álmodom, hogy átölelhetem és megcsókolhatom.
-  Jó éjt Madd!
-  Jó éjt Amy! – ismét könnyes szemekkel hajtottam álomra a fejem és rövid időn belül Csodaországban jártam, ahol az álom nem jár fájdalommal és Niall mellkasán pihenve hallgathatom szívdobbanásait. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése