2017. február 16., csütörtök

44. Fejezet: "Többé nem akar szerelmet érezni..."

Sziasztok Tündérek!
Hoztam is a folytatást, amihez kellemes olvasást kívánok! Puszilok mindenkit! <3 BR

-  Nem teheted ezt velem! – emelte fel a hangját.
-  A helyemben te is ezt tennéd. – válaszoltam nyugodtan, mint, aki már beletörődött a sorsába.
-  Nem! Ilyenre én sosem kérnélek. – vitatkozott, még mindig magas hangon.
-  Most ezt mondod, de, ha magadba nézel és elgondolkozol a dolgokon te is így vélekednél, hogy ez a helyes megoldás mind a kettőnk szempontjából. Ezt csak szenvedés nekem és neked is. Nekem a szívem azért szakad meg, mert látom, hogy fáj neked, hogy így látsz, neked pedig azért, mert nem tudsz rajtam segíteni. Hamarosan vissza kell térned a munkába, hiszem, hogy a barátok és a fellépések el fogják terelni a figyelmet rólam. Azt szeretném, ha úgy emlékeznél rám, mint egy vidám, élettel teli lányra, aki csak élni szerette volna az álmát, nem pedig egy olyan valaki legyen előtted, aki árnyéka önmagának, a teste pedig már csak teher, infúziókkal és csövekkel.  – fájdalmasan néztem karomszárára, amibe egy branül volt szúrva. Niall csak a fejét csóválta. – Idővel majd megértesz és boldogan gondolsz vissza az együtt töltött percekre.
-  Rendben! Ha ezt akarod, ám legyen. Többet nem foglak keresni, hanem, mint mondtad csak egy szép emlékként fogok rád gondolni. – engedte el kezemet, amelyet finoman a paplanra helyezett. – a zokogásommal lett hangos a terem, az arcom élén legördülő könnycseppek hamar nedvessé tették párnámat. Ni egy leheletnyi csókkal búcsúzott. Ahogy ajkaink összeértek az ő orcáin is végigfolyó sós könnyek csatlakoztak az enyémekhez. Becsukott szemmel hallgattam végig, ahogy a füleimnek kedves léptek egyre csak távolodtak tőlem.
Egy bársonyos, puha, melengető kéz volt a mentsváram anya személyében, akinek szemei nedvesek voltak és csillogtak, ha fény érte őket.
Csak teltek a napok, hol rosszabbul, hol jobban éreztem magam. A szilveszteri bulim abból állt, hogy a családom láthatásig velem volt, majd egy pohár alkoholmentes pezsgőt megiszogattam az ügyeletes nővérekkel, éjfélkor pedig a kórház ablakából csodáltam a tűzijátékok fényét, amelyek bevilágították szobámat. Niall folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy kivel lehet, mit csinálhat, ám ebben a pillanatban különösen éreztem hiányát. Egy perc is elég lett volna, hogy érezzem gyengéd érintését derekam körül vagy hamvas száját a sajátomon. Többször is elgondolkodtam a napokban, hogy vajon egy életre szóló hibát követtem-e el azzal, hogy elküldtem magam mellől, ám valahogy mindig megnyugtattam a lelkiismeretem, hogy ez így volt jó, de a szívem nem képes belenyugodni. Már, ha valakiben egy apró mozzanatát, gesztusát fel vélem fedezni, szinte táncolni tudnék örömömben és olyan érzésem támad, mintha sosem hagyott volna el. Szerencsémre az én gondolataimat is lekötötte az egyfolytában mellettem lebzselő húgom, aki csak mondta és mondta a magát. Sok dolog volt, amit meg kellett beszélnünk, az időt, amit külön töltöttünk igyekeztünk bepótolni. Meglepetésemre Am és Ian is beköszöntek hozzám és egyszerűen annyira feldobták unalmas napjaimat, hogy alig akartam őket elengedni, tudat alatt vagy lehet tudatosan is, de ragaszkodtam hozzájuk, mert ők voltak a kapocs köztem és a Manóm között.
Január közepe táján kijelentettem az orvosoknak, hogy vagy hazaengednek, vagy pedig meg fogok szökni az orvosi intézményből, így nagy nehezen, de rábólintottak arra, hogy otthon lábadozzak tovább. Természetesen az ágyban, tömérdek pirulával. Kaptam egy csinos oxigénpalackot is vészhelyzet esetére, és nagy rábeszélések hatására beleegyeztem abba, hogy felkerüljek a szívátültetésre várók transzplantációs listájára. Nem láttam értelmét, mert a lista végtelen hosszú. Ez olyan, mint egy ördögi kör és közben az érzéseid fognak őrületbe kergetni, hiszen titkon reménykedsz abban, hogy valaki meghal és megcsörren a telefon, hogy van egy szív, de eközben rossz embernek érzed magad, mert egy ember halálát várod, hogy a saját életed megmeneküljön. Ebből nincs menekvés. Nem vállaltam semmilyen kezelést sem el, megmondtam Dr. Burknek, hogy nem szeretnék sem kómába, sem pedig lélegeztető gépre kerülni. Ez miatt persze az időm kétszeresen is fogytán van, de ezt a döntést magam hoztam meg, beszámítható állapotomban. Megtettek mindent értem, amit csak tudtak, az már csak a szervezetemen múlik, hogy mikor dönt úgy, hogy nem bírja tovább a megterhelést. Talpra álltam egy kisebb tüdőembólia után, ez azt bizonyítja, hogy még képes küzdeni.
-  Otthon édes otthon. – tárta ki előttem Izzie az ajtót, ahogy hazaértünk. Egy egész „hadsereg” volt segítségemre, ami már néha fullasztó volt, de mindenben támogatni szerettek volna. Mindent ráfogtak a betegségemre, de tudtam nagyon jól, hogy Niall hiányát is pótolni szerették volna. Nana úgy spurizott hozzám, hogy a körmei nyomat hagytak a padlófában. Mindennél jobban át akartam ölelni, de nem érhettem hozzá. Élőlény lévén ő is bacilusokat és vírusokat hordozhat, amelyek, ha újra a szervezetembe kerülnek, ismét tüdőgyulladáshoz vezethetnek.
-  Édesem, úgy szeretlek! – beszéltem hozzá a szájmaszk alól, még ő a térdemre tette mancsait, ahogy betoltak a tolókocsival az épületbe. – Már nagyon hiányoztál nekem!
-  A szobádat teljesen kifertőtlenítettük anyukáddal és mamáddal. Lecseréltük az ágymatracod, a pléded, paplanod és párnád, ezen kívül mindent áttörülgettünk klóros vízzel. A ruháidat kimostuk és Nana fekhelyét is kiköltöztettük a konyhába. – számolt be Izzie a változásokról, amelyek nem igazán tetszettek, de igyekeztem jópofát vágni. Hálás vagyok nekik, és nem is rájuk haragszom, hanem a betegségre, amely megkeseríti az életem, ami miatt ismét kisgyereknek érezhetem magam, akit nem mernek magára hagyni egy pillanatra sem, aki ki van szolgáltatva.
-  Köszönöm! Ha nem haragszotok meg most lepihennék. – ültem le az ágyamra és megvártam, hogy a barátnőm, a testvérem és a szüleim elhagyják a helyiséget.
Nem szabadultam meg a vegyszer szagától, ami már-már álmaimban is kísért. Végignéztem az átrendezett szobán, és nem éreztem otthon magam. Hiányzott a kuckóm, amit én alakítottam ki, hiányzott Nana szuszogása a sarokból, a plüssmackóim, amikhez hozzábújhattam éjszaka.
A polcomat nézegetve feltűnt egy nagy üveggömb, benne pedig 365 darab színes lapocska. Ha felriasztottak volna álmomból is kívülről tudtam volna, hogy mit rejtenek a kis cédulák, hiszen én magam írtam meg mindegyiket Niallnek. Ez lett volna a karácsonyi ajándékom neki. A 365 az év 365 napját jelenti. Minden napra más és más apró dolgot jegyeztem számára föl a lapokra. Nem olyanokra gondoltam, hogy megmásszuk a Mount Everestet vagy asztronautának állunk, hanem meglepetés puszikra, sétákra, mozizásra. Szomorúság fogott el, ahogy bámultam az áttetsző üveget. A földhöz akartam vágni, mert tudtam, hogy ezek a „pillanatok” sosem fognak valóra válni, egyedül a hangos csattanás, amely a kaspó törésével jár tartott vissza, hogy megsemmisítsem ami egykor boldogságot jelentett. Remegő kézzel helyeztem vissza eddigi helyére az ajándéktárgyat, majd az ágyhoz sétáltam és kényelembe helyeztem magam. Épphogy csak lehunytam szemhéjaimat, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Egyedül szerettem volna lenni, egyedül a fájdalmammal és belülről marcangolni magam.
-  Bejöhetek? – dugta be a fejét Izzie az ajtómon.
-  Már bent vagy. – morogtam az orrom alatt.
-  Hogy vagy? Nincs valamire szükséged?
-  Köszönöm, kedves vagy, de egyelőre nincs. – válaszoltam tömören. Csak a baj van velem, igaz?
-  Hogy mondhatsz ilyet! Minden rendbe fog jönni! Találnak neked egy új szívet és meg fogsz gyógyulni. – Iz magabiztos volt, de nem nézett a szemeimbe, ahogy ezeket mondta.
-  Biztosan megmentené az életem, ebben nem is kételkedem, de egy vad idegen ember ketyegőjével a testemben már félek, hogy nem lennék ugyan az az ember, aki a műtét előtt voltam. Mi van, ha elfelejtek szeretni? Vagy nem lesznek többé érzéseim?
-  Maddie, ne butáskodj! – vette tenyerébe kezemet.
-  A legjobban attól félek, hogy elfogom felejteni, hogy milyen volt szeretnem Niallt. – a könnyek mardosták látószervemet, ahogy sűrűn pislogtam.
-  Megbántad?
-  Hiszem, hogy így jobb neki…
-  Ha te így gondolod, én elfogadom, de nem ártott volna megkérdezni, hogy ő mit szeretne. – igaza volt Izzie-nek, de már nem volt mit tenni.
-  Beszéljünk inkább az esküvőről! Ott szeretnék még lenni…
-  Hékás! Ott is leszel. Te vagy a főkoszorúslányom. – szorongatta Iz kacsómat.
-  Azt hiszem, hogy mégsem tudom teljesíteni a torta és a legszuperebb leánybúcsús ígéretemet.
-  Kivételesen elnézem. – kuncogott Iz. - Jut eszembe, már véglegesítve lett a ruhátok, remélem neked is tetszeni fog.
-  Mindegy nekem, hogy mi lesz rajtam, az a ti nagy napotok lesz. Azt sem bánnám, ha csak egy csuha lenne rajtam.
-  Még mit nem! Gyönyörűnek kell lenned, a gyönyörű barátnőd mellett. – Izzie, kislányosan megrebegtette szempilláit. – Na, jól van! Megyek is, hagylak pihenni. Ha kell, valami csak sikíts! – halkan csukta be maga mögött a bejáratot. 


Az érzelmek csak úgy kavarogtak bennem, mint, amikor egy pocsolyába követ dobunk és a kő csobbanása felkavarja a törmeléket a vízben. Hol leülepedtek bennem ideáim, hol pedig a felszínre törtek, amik miatt képtelen voltam elaludni, pedig igazán rám fért volna egy kiadós pihenés. Állandóan a telefonomat bámultam és egy hullám mindig arra ösztönzött, hogy hívjam fel, magyarázzam el neki még egyszer, hogy miért döntöttem úgy, hogy szakítsunk, de ahhoz túlságosan is féltem reakciójától, hogy megtegyem.
A fáradság, a kimerültség és a gyógyszerek hatására azonban „kikapcsolt” a valóság és végre valahára nem éreztem semmit sem. Igaz nem sokáig élvezhettem ezt az állapotot, mert hitelen, mint egy áramütés ébredtem fel. A szívem össze-vissza kalapált, mint egy régi óra rúgója. Azt magam sem tudtam, hogy miért teszem, amit rövid időhúzás után megettem.
-  Igen? – hangja álmos volt.
-  Szia, Maddie vagyok! Remélem, még emlékszel rám! – a körmeim rágásával próbáltam levezetni idegességemet.
-  Madd! Úristen, szia! Amy mesélte, hogy beteg vagy azért nem dolgozol. Hogy vagy? Nagyon hiányoznak azok a kis töltött ostyák, amiket előszeretettel készítettél.
-  Köszönöm, Liam, már jobban vagyok, mint voltam. Sajnos el kell, hogy keserítselek, már nem fogok visszamenni és munkába állni. El szerettem volna búcsúzni és megköszönni a lehetőséget, amit kaptam tőled. - vált rekedtessé beszédem.
-  Nem jössz vissza? Ennek az ír barátunk az oka? Niall eléggé ki van borulva, és gondolom nem az én hogylétem felől szerettél volna érdeklődni ezen a hajnali órán. - jött a válasz, mire a párnámba temettem arcomat.
-  Hát, tudjátok, hogy együtt voltunk? Kérlek, ne engedjétek, hogy valami hülyeséget csináljon!
-  Ne aggódj, vigyázunk rá! – felelt Li, amitől egy kicsit szűnt szorító érzésem mellkasomban.
-  Mindent elmesélt?
-  Többé nem akar szerelmet érezni, csak ennyit mondott. Az okot nem kötötte az orrunkra.
-  Megmondanád…
-  Maddie, hívd fel! Hidd el, hogy örülne neki.
-  Ööö, mennem kell! Szia, Liam és köszönöm! – sietősen nyomtam rá a hívást megszakító gombra, megtudtam, amit szerettem volna. Átérzem Ni fájdalmát, hiszen én is azon megyek keresztül, mint ő. A fiúk gondját fogják viselni, amiben egy percig sem kételkedem és idővel el fog tudni engedni, de az még mindig igazán aggaszt, amit a fiúknak mondott: "Többé nem akar szerelmet érzeni..."

1 megjegyzés:

  1. Majdnem sírtam..imadom.Siess a kovivel❤❤
    xxx Kinga ❤

    VálaszTörlés