2017. február 5., vasárnap

43. Fejezet: "Itt leszek, megígérem!"

Sziasztok Tündérek!
Most egy kissé "csöpögős szerelemmel" fűszerezett fejezetet hoztam, ami remélem, hogy tetszeni fog! Puszi BR! <3

Niall talán azért mondhatta nekem ezeket, hogy végre leszálljak a Földre és értelmezzem újra, hogy mit is jelent az életem. Mi itt a küldetésem?Úgy érzem, hogy a nekem szánt idő, amivel a sors megajándékozott minden pillanatát kihasználtam. Nem mondom, hogy mindig jól, vagy, hogy mindig jót cselekedtem, de többségében igyekeztem úgy tenni, ahogy a szívem diktálta. Mi értelme lenne maradnom, ha már megvan mindenem, amire vágytam? Vagy nem itt lenne a vége az életem történetének? Ez idáig csak küzdöttem, de nem megy tovább. Bármi is vár még rám, azt már egy másik élet kezdete lesz számomra, egy másik testben. Ilyen lehetetlenségekre gondoltam, amikor visszaemlékeztem a Manóm szavaira, és csak egy szó kattogott a fejemben: kisbaba. Mégsem lehet vége? Lehetséges, hogy az utolsó feladatom az, hogy megajándékozzam Niallt egy közös gyermekkel, aki enyhíti majd a fájdalmát, ha én már nem leszek? Nem, ez butaság! Hiszen, legyen akár kisfiú vagy kislány ott leszek valahol mélyen benne, és legyen a babánk bármekkora áldás is, Niall számára mindig szomorúságot is fog jelenteni. Nem jó, sehogy sem jó!
-  Úgy látom, hogy nagyon szeret téged ez a fiú. – jegyezte meg mami, némi bánattal a hangjában.
-  Én is szeretem őt. – kipirosodott szemekkel bámultam a csukott ajtóra, amin előbb lépett ki a barátom.
-  Hol vannak ilyen sokáig? – mérgelődött mamám, ahogy látta szenvedésem.
-  Semmi baj! Már jobb is! – igyekeztem megnyugtatni nagymamám, aki egy percre sem volt hajlandó elengedni kezemet, bár igazából rettentően rosszul voltam. A fájdalom mellé megjelent a nehézlégzés és a hidegrázás is. Halálfélelem uralkodott el rajtam és hirtelen Niall nevét kezdtem el mondogatni. Azt akartam, hogy velem legyen, ha itt az idő, még ha önző is leszek ez miatt. – Mami, szólnál Niallnek?
-  Persze, Kincsem! – puszilt homlokon, majd a bejárathoz sétált és felcsendült a szívemnek oly kedves név.
-  Veled akarok lenni! – mondtam neki szakaszosan, ahogy belépett a terembe. – Lehet, egy önző liba vagyok, de szükségem van rád, szükségem van a szerelmedre, hogy érezzem. – ziháltan mondtam el monológom, amire egy vad csókkal válaszolt. Volt ebben a csókban minden. Fel tudtam idézni az első veszekedést, az első pofont, ami után napokig bűntudatom volt, az első, igazi csókot, amelyet nem csak Ni akart, az első közös éjszakánkat, amikor végre érezni tudtam őt, a betegséggel töltött napokat, amelyek megfosztottak attól, hogy vele legyek. Éreztem mérhetetlen fájdalmát, de a boldogságát is, amíg nyelvink vad táncot jártak, ám hamar véget kellett, hogy vessek ennek a turbékolásnak, hiszen már csak kapkodtam a levegőt.
-  Itt vagyok! – döntötte homlokát az enyémnek.
-  Itt leszel, amikor felébredek? – néztem csillogó, kék szemeibe, amelynek kéksége háborgott, mint az óceán vihar közben.
-  Itt leszek, megígérem! – ekkor berontott Dr. Burke és máris mellkasomon volt a fonendoszkópja. Már csak a remény maradt nekem, hogy az orvosok meg tudnak menteni, elgyengültem, elhagyott minden erőm, utolsó mozdulataimmal igyekeztem Ni ujjaiba kapaszkodni, de elért a sötétség.
***
Még a valóságban az orvosok harcoltak az életemért, addig álmomban boldogság várt rám.
Nyári, meleg reggelre ébredtünk. A madarak csicseregtek a fák ágain, ez nem volt meglepő, hiszen minden reggel részese lehettem ennek a csivitelésnek, mégis most másképp hangzott énekük, valahogy tudták, hogy ez egy különleges nap. Iz idegesen mászkált egyik szobából a másikba és a kezében szorongatott papíron lévő szöveget mondogatta. Nem akartam megzavarni, ezért halkan osontam el az ajtó előtt, ám mielőtt még egy lépést tehettem volna, hangja megállított.
-  Maddie!
-  Igen? – lépdeltem vissza.
-  Félek… - ült le kétségbeesetten az ágy szélére.  
-  Jaj! – guggoltam mellé, és nyugtatóan a hátát kezdtem el simogatni. – Nem lesz semmi baj! Szereted őt és ő is szeret téged. Ez csak az esküvő előtti stressz, bár még én nem élhettem át ezt, mégis tudom, hogy aggódsz, kérdéseket teszel fel magadnak, de a szíved legmélyén alig várod, hogy végre az övé légy.
-  Ott leszel mellettem? Nem fogok elszökni, ne aggódj, de mindenképp szükségem van egy barátra, egy megnyugtató pillantásra.
-  Ott fogok állni melletted! – mosolyogtam rá.
-  Tudom, nem egyszerű most ezt végigcsinálnod, hogy Niallel szakítottatok…
-  Minden rendben! – erőltettem magabiztosságot az arcomra, holott belül össze voltam törve.
Néhány órával később a helyszínre érkezve volt időm körbejárni a helyet, amit Izzie és Patrick kiválasztottak. Egy öreg tó partján fognak megesküdni, a zöld lombkoronák alatt. Sok segéd mászkált különböző elemeket hordozva a kezükben. Voltak, akik a virágokat készítettek, egy másik csapat a sátrat igyekezett felállítani és ekkor ismerős arcokat is felfedeztem. Boldogan siettem köszöntésükre.
-  Sziasztok, srácok! – üdvözöltem őket puszikkal. Harry és Liam is egyszerű hétköznapi fiúk voltak, és jó barátságot ápoltak az ifjú párral.
-  Szia, Cukorka! – Liam kedvelt beceneve volt, amit rám aggatott a cukrászszakmámból adódóan.
-  Louis mindjárt itt lesz! – Harry szinte kiolvasta gondolatomat.
-  Nem is ő lenne. – nevettem. Félve, de meg kellett kérdeznem. – Na, és Niallről mit tudtok?
-  Nem sokat beszéltünk, mióta, hát ti szétmentetek. – felelt Hazza.
-  Értem! Lassan mennem kell segíteni Iznek. Remélem a legénybúcsú nem sikerült túl vadra és nem ez miatt nem láttam még Patet.
-  Madd, kedves, hát úgy ismersz minket? – viccelődött Liam.
-  Ajánlom nektek, hogy itt legyen időre! – fenyegettem meg őket.
-  Különben? – a zöld szempár elől nem volt menekvés.
-  Ne akard megtudni. – húztam össze szemeimet, de két másodperc után elnevettem magam. – Most már tényleg megyek. Találkozunk az esküvőn! – érintettem meg Harry mellkasát.
Beérve a faházba, amiben készülődhettünk, illatok sokasága árasztott el és csak sürgő-forgó embereket lehetett látni, csak úgy, mint kint. Izzie haja már be volt csavarva és épp a sminkjén dolgoztak. Én nem szerettem volna túlságosan kirittyenteni magam, de mégis kaptam egy kis sminket és göndör fürtöket, majd magamra öltöttem a púder színű koszorúslány ruhámat, amelynek selymes anya simogatta bőrömet. Visszafogott, derékban húzott, földig érő viselet volt. Ezután Iznek segítettünk a többi koszorúslánnyal felölteni a csodás esküvői ruháját, amely tele volt varrva gyöngyökkel, uszálya pedig tüllből készült. Elkészültek a fényképek, majd Iz elhagyta a helységet, hogy végigvonulhasson a székek mellett, amelyeken szerettei és barátai foglaltak helyet.
Kinézve az ablakon a családomat véltem felfedezni, mellettük pedig a fiúk álldogáltak fekete öltönyeikben.
Már csak a virágcsokrom hiányzott kezemből, amit magamhoz is vettem. Indulni akartam a menyasszony után, ám az ajtó hangosan becsapódott mögöttem. Odakaptam tekintetem és nem akartam hinni szemeimnek. Niall állt a küszöbön, ugyan olyan fekete öltönyben, mint, amilyet a srácok viselnek, csupán arca volt beesett, szemei pedig vörösek.
-  Mit keresel itt? Úgy tudom Iz megtiltotta, hogy el gyere.
-  Látnom kellett téged. Gyönyörű vagy! – lépett közelébb, de én hátráltam.
-  Maddie, ne csináld! Szeretlek!
-  Ni, megbeszéltük, elmúlt a szerelem… - ki akartam kerülni, de megragadta a karomat és magához húzott.
-  Mondd a szemembe, hogy már nem szeretsz! – képtelen voltam megszólalni. – Mondj valamit, kérlek!
-  Nincs megírva, hogy a szerelem halhatatlan. – folytak könnyek az arcomon. – Ne haragudj, de mennem kell!
Sírva néztem végig, ahogy Iz és Pat örök hűséget fogadnak egymásnak és nem szabadultam egy érzéstől. Hatalmába kerített az üresség. Egy hang zökkentett vissza a valóságba.
-  Egy táncra felkérhetlek, szép hölgyem? – Harry nagy kezét nyújtotta felém, amely olyan volt számomra, mint egy mentőöv jelen pillanatban.
-  Igen! – bújtam hozzá szorosan, egyenletes szívverése nyugtatóan hatott rám.
-  Ugye, nem a meghatódottságtól sírsz már egy ideje? – duruzsolta fülembe. – Tessék! – csúsztatott egy cetlit tenyerembe.
-  Mi ez?
-  Légy boldog! – puszilta meg fejem tetejét és magamra hagyott. Kihajtogatva, kusza betűkkel pár sor állt rajta: „ A csillagok között jártam, ez olyan természetes volt, mint a levegővétel, de egy nap csak lezuhantam és nem találtam értelmét az életemnek. A csillagok milliója te voltál, én pedig az a szerencsés, aki megtapasztalhatta fényedet. Ha egy okot is találnál arra, hogy találkozz velem újra, a stégnél várlak. Niall” Gondolkodás nélkül kerülgettem ki az utamba kerülő férfiakat és nőket, és addig meneteltem még végre egyedül nem maradtam a kavicsos vízparton. Pár méterrel arrébb pillantottam meg Nit, aki lehorgasztott fejjel üldögélt a deszkákon, kezében egy üveg sört szorongatva.
-  Nincs még korán a sörözéshez? – törtem meg a természet csendjét. Alakom fodrozódva jelent meg a víz tükrén, ahogy ráléptem én is a kikötő fáira. Niall zavartan kapta fel kobakját, mire a praclijából kicsúszott a sörösüveg, tartalma pedig belecsordogált a tóba.
-  Maddie, olyan vagy, mint egy tavi tündér. - bámult rám nagy szemekkel, amelyekből vágyat olvastam ki. - Azt hittem, hogy nem jössz el, hogy egyből kidobod a papírt, ahogy meglátod rajta a nevem. 


-  Túl értékes számomra ez a lapocska, hogy csak úgy kidobjam. – markolásztam a fecnit. – Komolyan gondolod, ami ezen áll?
-  Szeretlek, még ha te azt is állítod, hogy ez már a múlt a te részedről. – hajolt közel arcomhoz és egy lágy csókkal emlékeztetett szerelmünk kezdetére. Pillangók százai törtek elő pocakomban és csapkodtak szárnyaikkal. – Megígértem, hogy itt leszek. – ezek a szavak egyszerre hangoztak a jelenben és valahonnan távolról is. Hirtelen eltűnt minden körülöttem, egy fehér fényben álltam, és csak a nevemet hallottam, ahogy szólítgatnak. Egy pillanatra hunytam le csak szemhéjaimat, a következő momentumban egy homályos szobában találtam magam, és az idegen hang egyszerre csak ismerőssé vált. Niall beszélt hozzám. Minden jel arra utalt, hogy nem haltam meg.
-  Mi-mi történt? – húztam el szám elől az oxigénmaszkot. hangon gyenge és rekedt volt.
-  Édesem! – a Manóm egyből felpattant ülő pozíciójából és hozzám bújt. – Sh, ne erőltesd meg magad!
-  Szépet álmodtam… Újra beléd szerethettem. – somolyogtam rá.  – Megígérted, hogy velem leszel.
-  És, itt is vagyok. – csókolgatta kézfejem.
-  Nem ilyen karácsonyt érdemelsz.
-  Mindegy nekem, hogy hol vagyok, amíg te velem vagy. - gondoltam magamban, hogy nem, ez így nincs jól. Nem egy kórházi szobában, a haldokló barátnője mellett kellene ülnie. Nem akarom, hogy így emlékezzen rám…
-  Menj el! – bukott ki belőlem. Magamon is csodálkoztam, hogy ezt akartam, amikor az előbb még kérleltem, hogy maradjon velem.
-  Mi? Bármit kérhetsz, csak ezt ne! – tüntetőleg a fejem is elfordítottam. Várható volt, hogy megdöbben kijelentésemen, de nem tágított. – Nem hagyom el a Csillagom! – nem tudom, hogy ki vagy mi viccelődött velem, de a csillagos vallomásról Ni nem tudhatott, hisz azt csak álmodtam. Égi jel vagy egy véletlen csupán, hogy Niall így hívott? Mindenképp együtt kell maradnunk, bármennyire is azt szeretném, hogy békére és boldogságra leljen? Már megmentett azzal, hogy szeretett. Mi dolga lenne még mellettem?

4 megjegyzés:

  1. Imadom imadom imadom.Nagyon jo resz lett.Siess a kovivel.<3 <3
    xxx Kinga <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kingám! <3
      Nagyon szépen köszönöm! <3 BR

      Törlés
  2. Eszméletlen részt köszönhetek neked! Mindig csodásan írsz, de úgy hiszem, ez az epizód most sokkal mélyebb érzelmeket közvetített. Imádtam Maddie álmában Niall vallomását. Csodálatos hasonlatokat, metaforákat használtál. Abszolút megérintette szívemet, lelkemet ez a pár sor. Úgy érzem ez a néhány sor landolni fog az idézet gyűjteményemben. Csodás mégis fájdalmas szerelem az övéké. De azt hiszem, nincs annál szebb, amikor együtt küzdenek a szerelmükért. Hatalmas vággyal várom a következő részt! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vivim! <3
      Oh, de aranyos vagy! Nagyon örülök, hogy érzelmeket tudtam közvetíteni! Köszönöm a szép kommentet! Puszi BR <3

      Törlés