2017. január 28., szombat

42. Fejezet: "Azt elfelejted, hogy az én életem, az nem a te életed"

Sziasztok Tündérek!
Visszatértem! A sok tanulás meghozta gyümölcsét és sikeresen befejeztem a sulit, így egyből bele is csaptam a folytatásba, amit meg is hoztam nektek! Az igazság az, hogy ez egy párbeszédes fejezet lett, ami nem tudom mennyire fog nektek tetszeni. Sok puszi BR! <3

Az érzéseimet ahhoz tudtam volna hasonlítani, amikor a tündérek, angyalok és minden jóságos lény ünnepel. Megannyi jóérzés járta át testemet, mintha csak kicseréltek volna. Nem számított a láz, nem számított a kórház és nem számított a betegségem, csak is mi számítottunk a jelenben.
-  Niall, én úgy sajnálom! Annyira csúnyán vádaskodtam… - törtem meg én a csöndet, még Niall lágyan csókolgatta nyirkos bőrömet nyakamon.
-  Tudom, hogy nehéz bennem megbíznod, főleg annak tekintetében, ahogy indult a kapcsolatunk. Tisztában vagyok vele, hogy sosem fog belőled elmúlni egy „félsz” érzés, hogy bármikor úgy viselkedhetem veled, mint akkor, de hidd el, hogy már sosem tudnék az a srác lenni, aki akkor voltam. Megváltoztam, méghozzá egy kedves lány miatt, aki megtanította nekem az igazi szerelem értelmét. De be kell, hogy valljam neked, még most sem tudom Drága, hogy miről beszéltél az utolsó hívásunkkor.
-  Nem számít! – ingattam meg a fejem jobbra-balra. – Csak azt akartam, hogy tudd, hogy sajnálom és igyekszem, hogy jobban bízzak benned. Ne vedd zokon, el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy itt vagy, de nem a családoddal kellene lenned? Karácsony van, otthon a helyed. Az unokaöcséd szinte alig lát, ilyenkor vele kellene lenned. – birizgattam pólója nyakát, ahogy fölém volt hajolva. Félmosolyra húzta száját és némi szomorúság tükröződött szemében. Annyira bántott a dolog, hogy miattam van csak itt…
-  Sajnos még nem jöttem rá, hogy hogyan kell tíz felé szakadni, igen, így van, ennyi év turnézás után sem. Tegnap megtartottuk otthon az ajándékbontást és a karácsonyi ebédet a kérésemre. Igaz, nem így terveztem, hogy megleplek, hogy itt leszel. Mikor a lakáshoz értem, csöngettem, de senki nem nyitott ajtót. Furcsálltam, hiszen karácsony napján mindenki otthon szokott lenni. Hívtalak, de nem vetted fel, majd Iz adta tudtomra, hogy hol is keresselek. Gondolhatod, hogy milyen idegbetegen vezettem el idáig, nem tudtam, hogy mi a baj, már a legrosszabbra gondoltam. Nem lettem volna rá készen, hogy úgy lássalak…
-  Mármint holtan… - kijelentésem után egyikünk sem szólalt meg legalább 1 percig. – Nagy áldozatokat hozol értem, folyamatosan. – bújtam szorosabban mellkasához. – Sosem fogom neked tudni ezeket meghálálni, ugye tudod? Csak a szerelmemet tudom neked felajánlani fizetségként.
-  Viccelsz, Tündérem? Az univerzum összes kincsénél többet jelent nekem az, hogy a szívedet az enyémnek tudhatom. – alig ért össze ajkunk, nyílt a szobám ajtaja és Dr. Burke lépett be rajta, mögötte pedig a nővér, aki az imént járt nálam.
-  Fiatalember, maga hogy kerül ide? Nem jöhetett volna be! Szigorúan megmondtam a hozzátartozóknak, hogy nem látogathatják meg a beteget, még a doktor úr engedélyt nem ad rá. – háborgott az ápoló, még Niall megszeppenten méregette, de hirtelen felállt mellőlem, kihúzta magát és visszavágott a nővérnek.
-  Hölgyem! Az életemnél is jobban szeretem ezt a lányt, és még a Jóisten sem akadályozhatott volna meg abban, hogy vele legyek. – fordult felém és csillogó, kék íriszével nézett szemeimbe. A nővérke megtorpant, rájött, hogy ezzel a monológgal nem tud vitatkozni, így végre teret adott orvosomnak, aki mosolyogva nézte végig az iménti jelenetet.
-  Maddie, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és, hogy így fogom önt viszont látni.
-  Elhiheti doktor úr, hogy nekem sem ez volt a szándékom. – húztam feljebb magam az ágyban, amiben Ni segített, majd visszatelepedett mellém.
-  Ami azt illeti, nincsenek túl jó hírem. – nyitotta szét a dossziét, amit eddig a kezében szorongatott. Levert a víz, bizseregni kezdtek az ujjaim, majd az egész testem.
-  Hogy érti azt, hogy nem jó hírek? – vágott közbe Ni.
-  Kérlek ne! – böktem oldalba.
-  Súlyos tüdőgyulladást diagnosztizáltunk önnél, és ez az állapot az ön esetében jelenleg végzetes is lehet.
-  Mi? – kerekedtek el szemeim és nem akartam hinni a füleimnek. – Semmi nem utalt arra, hogy beteg lennék. Nem volt hát és mellkasi fájdalmam, nem köhögtem, nem éreztem magam rosszabbul, mint szoktam.
-  Nem minden esetben jelentkeznek ezek a tünetek. Nem érez nehézlégzést? Vagy nem érzi, hogy a szíve gyorsabban ver? A betegség sajnos lecsökkentette a keringő vér mennyiségét. A szervezete próbál küzdeni a létfontosságú szervek vérellátásával, ennek ellenére azt kell mondanom minden mézes-mázos mese nélkül, hogy a veséi már károsodtak is.
-  Én-én ezt nem hiszem el… - dadogtam, még a Manóm üresen nézett maga elé.
-  Most az a legfontosabb, hogy megnyugodjon, pihenjen. Folyamatosan gyógyszeres kezelés alatt tartjuk infúzión keresztül. Az infekció lezajlása alatt muszáj, lenne lélegeztető gépre kötnünk, így az agy stabil állapotba kerülne, amely hatására a funkciók visszafogottabban működnének. A mesterséges kóma alatt kevesebbet kellene dolgozni a veséinek és a szívének is. – magyarázott az orvosom, de én a felét sem fogtam fel annak, amit hallottam, csak az járt a fejemben, hogy jobb lenne már túl lenni minden, megszabadulni ettől a rémálomtól.
-  Nem! Nem akarok még egyszer kómában lenni, amikor ki vagyok szolgáltatva, nem tudom, mi történik körülöttem. Inkább elviselem a fájdalmat és szembenézek a halállal is, de szeretném, hogy utolsó óráimban azokkal legyek, akiket szeretek, el tudjak tőlük búcsúzni. – Niall úgy nézett rám, mintha nem is ismerne.
-  Megvesztél? – támadt nekem. – Nem fogsz meghalni, hanem elvállalod a kezelést és mindent megteszel azért, hogy még sokáig köztünk légy.
-  Azt elfelejted, hogy az én életem, az nem a te életed. Azt teszem, amit jónak látok. – vágtam vissza. Szörnyű volt így látni, és érthető volt kirohanása, amit magamra sem vettem, de ebbe még ő sem szólhat bele. Szeretem, de most a magam érdekeit kell előre helyeznem mindenki máséval szemben.
-  Fiatalember, kérem! Ezzel nem tesz jót Madelainnek. Maddie, gondolkodjon rajta, ha szeretné, akkor még ma el kell végeznünk a beavatkozást, mielőtt újabb problémák jelentkeznének. Mr. Horan, kifáradna velem? Már csak azért is, hogy felvegyen egy steril köpenyt és maszkot. – invitálta beszélgetésre Dr. Burke a Manómat, aki se szó, se beszéd követte a fehér köpenyes orvost. Jól esett volna egy „Mindjárt visszajövök Szívem, ne aggódj!” ehelyett, úgy lépett ki a helyiségből, hogy rám sem nézett. Nagyon jól tudom, hogy nem akar elveszíteni, azt szeretné, ha küzdenék, de belefáradtam. Nem sok időm volt búslakodni, mert újabb látogató érkezett hozzám. Meglátván, örömömben sírni kezdtem, és folytattam mellkasán is, ahogy átölelt.
-  Édes kicsikém! – simogatta meg sápadt orcámat.
-  Nagyi! Úgy hiányzol. – csak ennyit tudtam mondani a régen látott a nagymamámnak. Haja megőszült, a bőre ráncosabb lett, de még mindig azt az erős rózsaszín rúzst viselte, mint gyermekkoromban.
-  Te is nekem,Bogaram! Meg szerettelek volna lepni karácsonykor azzal, hogy hazajövök hozzátok. Már a repülőn ültem, amikor csörgött a telefonom és anya kétségbeesetten telefonált, hogy kórházba kerültél.
-  Igen, nos, hát van ez a…
-  Maddie, az orvosod már felvilágosított a betegségedről. Fáj a szívem, hogy nem szóltál, legalább édesanyádéknak elmondhattad volna. Szegény ostorozza magát, hogy nem volt melletted. – rakott helyre, mint kiskoromban. Nem durván, pont annyira, hogy elgondolkozzak a dolgokon.
-  Sajnálom! Azt hittem, hogyha magamban tartom, azzal nem fogok senkinek sem fájdalmat okozni, de időközben rájöttem, hogy sokkal nagyobb ez a teher, mint azt gondoltam. Nem akarok meghalni nagyi, de „elfogytam.” – könnyes tekintettel nézett rám.
-  Mindig van honnan visszakapaszkodni, ezt ne feledd! – csókolt homlokon. – Hoztam neked egy kis meglepetést! – szipogott és törölte meg nedves arcát. – Egy pillanat! – a bejáratnál megállt, majd intett valakinek. Amikor az illető besétált a szemeim kikerekedtek, és csak csodáltam a felém közeledő lányt. Nézve őt, már a múlt volt hosszú haja és visszafogott sminkje. Sokszor elképzeltem, mi lesz, ha találkozunk, mit fogok neki mondani vagy ő nekem, de egyetlen szó sem jutott eszembe. Fel akartam állni és megölelni, de ez jelen helyzetemben nem volt megoldható, de ő, mintha csak olvasott volna gondolataimban teljesítette vágyamat. Az idejét sem tudnám megmondani, mikor öleltük egymást így utoljára, de végre visszakaptam a másik felem.
-  Maddie, hogy veled mindig csak a baj van. – fekete szemceruzáját a sós könnyek áztatták.
-  Hiszen ismersz. – nevettem és sírtam is a boldogságban úszva,azonban hamar elillant a rózsaszín köd, arra gondolva, hogy már nem sokáig lehetek ilyen mámoros állapotban. – Már azt hittem, hogy soha többé nem foglak viszont látni.
-  Nem bocsájtom meg sosem magamnak, hogy akkor itt hagytalak szó nélkül és, azóta nem is jelentkeztem, holott nem a te hibád volt az, hogy apa és anya úgy viselkedtek. Mindig a testvérem voltál, az én okos nővérkém és nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Aztán egy reggel megláttalak egy magazinban, egy csodás torta mellett és egyszerűen csak büszke voltam a nővéremre. Az elmúlt hetekben tépelődtem, hogy meglátogassalak-e, akarsz-e még egyáltalán látni, mert ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, hiányzik a családom, legfőképpen te.
-  Mióta csak elmentél látni szerettelek volna. És, már nem is hasonlítunk. – túrtam rövid fürtjei közé.
-  Meg tudsz nekem bocsájtani?
-  Ha soha többé nem láttalak volna, akkor is az én kishúgom maradtál volna örökre. Szeretlek, Vicky! – öleltem át újra. Mama sírva nézte végig, hogy a két unokája újra együtt van. – Köszönöm! – súgtam oda a nagyinak, Vicky válla felett. Ülő pozíciómban hirtelen éles fájdalom nyílalt mellkasomba, Vicky-t szinte ellöktem magamtól, hogy odakapjak.
-  Maddie? Victoria, siess és szólj valakinek! – Parancsolt a nagyi Vicky-re, aki el is szaladt mellőlem, még mami támasztott és simogatta hátamat. Nagy riadalmat keltett a húgom, ahogy elment keresni egy egészségügyi dolgozót, és egy szempillantás alatt sok ismerős arc vett körül a teremben, szemeikből pedig azt lehetett kiolvasni, hogy bárcsak valahogy tudnának segíteni. Anya, Apa, Izzie, a sort Niall zárta, a háttérben meghúzódva. Magam sem tudom miért, de erőt vett rajtam a harag és szó szerint ráordítottam a szeretteimre. Nem szerettem volna, ha így látnak, összegörnyedve és imádkozva azért, hogy elmúljon a fájdalom.
-  Kifelé! Mindenki! – egyedül a nagyit marasztaltam. Niall keserű pillantásokat vetett rám, de jobbnak láttam, ha őt is elküldöm, akár csak a barátnőmet és a szüleimet. Érzem rajtuk, hogy rettegnek, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetnek, mami viszont tisztában van a helyzettel, hiszen papa mellett is ott volt, tudja, hogy nem segít, ha már „temetik az embert.” Ni azonban nem hátrált, lecövekelt egy pontra és onnan pislogott rám. Szemeiben könnyek gyűltek, orcái kipirosodtak és valószínűleg arról vélekedhetett magában, hogy bárcsak ő lenne a helyemben. -  Nem hallottad? Menj ki! – sziszegtem fogaim között. Nem válaszolt, továbbra is engem bámult. – Süket vagy?
-  Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy a közös kislányunknak adtál életet. Gyönyörű volt a babánk, mint az anyukája. Te csak nézted őt, és nem bírtál betelni a karjaidban szuszogó élettel. Kérlek, ne hagyd, hogy ez az álom szertefoszoljon… nem tudom, hogy min kell keresztülmenned, nem tudom kérhetek-e ilyet tőled, de mégis megteszem. Küzdj, Maddie! – szinte levegővétel nélkül hallgattam végig, de mire szólhattam volna, ő már ott sem volt. 



4 megjegyzés:

  1. Waaa miez a rész majdnem sírok ❤❤�� Elképesztően jó lett.❤❤ Siess a kovivel❤
    xxx Kinga❤

    VálaszTörlés
  2. Sokk. Fantasztikus "visszatérés" volt részedről. Hatalmasat alkottál. Szörnyű Maddie szenvedését látni. Fájó, hogy mennyire múlandó az emberi élet. Talán sokszor a szeretteidnek a legnehezebb. Maddie részéől éhető volt, hogy nem bírta elviselni, ahogyan a családja gyászoló tekintettel vizslatja, pedig még nem halt meg. Sőt, belül még élne, ameddig csak tudna. A kérdés az, hogy szervezete hogyan bírja, és meddig képes küzdeni. Csodálatos monológot hallhattott szerelmétől. Niall mondhatjuk, hogy beleválasztott. De hát a szerelemben a szívünk válasz és nem az eszünk, nem igaz? Nagyon bízom benne, hogy mind Maddie, mind Niall kitartó lesz. Ki-ki a maga módján. Izgatottan várom a folytatást!

    VálaszTörlés
  3. Utállak. Utálom a történetet. Utálom Maddiet. Utálom Niallt. Utálom magamat. Mindenkit utálok. :D
    Utállak, mert ezt csinálod velem. Van, amikor feldobod a napomat, kihúzol a gödörből, de van olyan is, amikor belerugdosol. (meg belém is :P)
    Utálom a történetet, mert túlságosan valóságos, reális. Bárkivel előfordulhat és sajnos elő is fordul, hogy ilyen helyzetbe kerül, nézzük akár Niall, akár Maddie szemszögét. Mind a kettő borzasztó és kegyetlen, amit senki sem érdemel meg.
    Utálom Maddiet, mert kezdi feladni. Tudom, milyen, amikor az ember belefárad. 3 hónapot voltam folyamatosan kórházban, és nem tagadom, inkább meghaltam volna, csak hogy ne kelljen a családomat úgy látnom, ahogy... De a bátyám konkrétan leönzőzött, ami talán egy kicsit visszarántott a valóságba. Ha másért nem is, a szeretteinkért érdemes küzdeni. Remélem Maddie is így fogja majd látni a dolgokat, bármennyire is érzi úgy, hogy nem tudja végigcsinálni.
    Utálom Niallt is. Túlságosan emlékeztet engem egy fontos személyre az életemben. O.o (bocsi Niall :D)
    Végül pedig magamat is utálom. Egyrészt azért, mert nem tartottam be a fogadalmamat, hogy nem fogok betegséggel fűszerezett történeteket olvasni, másrészt pedig azért, mert képes voltam leírni, hogy utállak. #whataliar
    Gratulálok a sulihoz, még mindig fantasztikusan írsz, ezzel gyötörve az érzéseimet (nem, nem sírtam. Nem...), és nekem tetszett ez a párbeszédes rész is. ;)
    Örülök, hogy visszatértél! ♥ :D
    Timi voltam ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Komolyan? Tényleg? Ez nagyon sok utállak volt, pillanat meg kell emésztenem :) Teljesen igazad van hogy ez a dolog bárkivel előfordulhat és nem számít hogy az ember szegény vagy gazdag. A legrosszabb ebben a helyzetben valóban az, hogy a fájdalom már mellékes, de a családodat látni miközben érted imádkoznak és elmondják hogy nem lesz semmi baj a legrosszabb dolog a világon. Sajnálom, hogy neked is túl kellett élned egy ilyen szituációt, de bármennyire is gyűlölöd a helyzetet ők tudnak a legtöbbet segíteni. Semmi baj! Még úgy sem írta nekem senki sem hogy utál :D És köszönöm szépen! Sok puszi BR <3

      Törlés