2016. december 31., szombat

41. Fejezet: "Ilyen szép betegem sem volt még..."

Sziasztok Tündérek!
Tudom-tudom, azt írtam nektek, hogy nem lesz fejezet már, de ez az én karácsonyi és új évi ajándékom számotokra. Szóval boldog karácsonyt és sikerekben gazdag boldog új esztendőt kívánok nektek! <3
ui.: Mostantól azonban, ahogy írtam is, le fog csökkenni a fejezetek száma, vagy nem is lesz rész! Előre is elnézést kérek, de tanulmányaim végéhez értem, így a januári hónapban "szabadságra" megyek. Remélem itt lesztek velem akkor is, amikor visszatérek. Facebookon vagy e-mailben elértek! Mindenkit puszilok!  <3 BR

Le akartam csapni a telefont, hogy több hazugságot ne halljak tőle, főleg azt ne, ahogy mentegetőzni próbál, de nem tudtam megtenni, még nem. Képtelen lettem volna még elengedni. Amíg beszélek vele, még ha csak telefonon is, de tudom, hogy jól van és addig is velem van.
-  Miről beszélsz Kicsim? – hangja értetlenséget tükrözött.
-  Undorító, ahogy játszod az eszed, hogy te semmiről sem tudsz. – csapkodtam idegesen, amit ő nem láthatott.
-  Miről nem tudok? Nézd! Sajnálom az elmúlt időszakot, hogy most nem vagyok melletted. Sajnálom azt is, hogy azt látod, hogy jól érzem magam a történtek ellenére, mintha nem lenne semmi baj, de ez nem így van. A színpadon túl kell lépnem az érzéseimen…
-  Nem! Nem arról van szó, hogy mit csinálsz a színpadon. – vágtam dühösen mondandójába.
-  Hát akkor?
-  A fellépés után mit csinálsz? Drogozol? Cigizel? Nőkkel vagy? Elhiszem, hogy nem vagyok egy topmodell és nem felhőtlen velem együtt lenni… Azt hittem, hogy a mai napom hátralévő része már nyugodt lesz, erre felhívsz. Eddig nem jutottam az eszedbe? Olyan elfoglalt voltál? - vádaskodtam ingerülten.
-  Na, jó! Nem tudom, hogy mi bajod van, de ennek a csevejnek semmi értelme sincsen. Majd beszélünk, ha hazaértem. – unta meg vagdalkozásaimat.
-  Ho-ho! Le akarod tenni? Aki lecsaphatná, az én lehetnék… - de ekkor már csak a néma telefonba beszéltem. Még egy kis reménnyel kinyögtem egy „hallót,” de már mindegy volt, bontotta a vonalat. Rosszul kellett volna magam érezni, hogy ilyen veszekedés kerekedett ebből az egészből, de egyáltalán nem bántott a dolog. Én lettem megbántva, már, ha hihetek a képeknek, így eldöntöttem, hogy én biztosan nem fogom keresni, ha akar valamit, majd hív. Idegesen dobtam le a készüléket ágyamra, de egyből utána is nyúltam és a már sokszor emlegetett orvosomat tárcsáztam. Meg volt hozzá a hangulatom, hogy túl essek ezen a  párbeszéden is. Igaz, már későre járt az idő és az illem azt diktálta, hogy ilyenkor már nem zavarunk senkit, de minél hamarébb le akartam zavarni ezt a konzultációt. Másfél percig csak hívogattam, mire a kórházi telefonjára kapcsoltak át, ahol sikerült elérnem a főnővért. Elmondta, hogy a doktor úr operált, nem volt elérhető, de, ha egy fél óra múlva próbálkozok, akkor már biztosan telefonközelben lesz. Megköszöntem a segítségét és, ahogy megígértem Iznek, visszaaraszoltam a konyhába, hogy segítségére legyek a mézeskalácsok díszítésében.
-  Hát te? Már azt hittem elvittek a „karácsonyi manók.”
-  Bár lenne olyan szerencsém! – haraptam bele egy süteménybe. – Telefonálni akartam Dr. Burke-nek... - Nillt inkább meg sem említettem.
-  Istenem, baj van? – ejtette ki Iz kezéből a keverőkanalat, amivel a mázat kóstolta.
-  Nyugi! Nincs baj! – csitítottam. – Csupán kontrollra szeretnék elmenni hozzá. – ami félig volt igaz, de Izzie-nek elég, ha csak ennyit mondok.
-  A szívbajt hozod rám. – fújtatott egy nagyot. – És, mit mondott, mikor mehetsz? Fogad még az ünnepek előtt?
-  Nem tudtam vele beszélni, próbáltam, de azt mondták, hogy műtött és egy fél óra múlva próbáljam meg újra.
-  Értem! Szerinted ez már jó? – hozta mellém megmutatni a díszítő mázat.
-   Még egy kicsi porcukrot tegyél hozzá, mert még elég folyósnak látom.
-  Dekoráló toll, íróka, vagy habzsák kell? – tette elém az eszközöket.
-  A tollat választom.
-  Rendben! Ezt az adagot már csinálhatod! Itt vannak az ételfestékek. – vettem magam elé egy tálcát és nekikezdtem a dekorálásnak. Csillag, hóember, szív, fenyőfa, harang minták követték egymást, amelyekre örömmel alkottam és élveztem, ahogy a fahéj illata körülvesz minket.  Egy idő elteltével elgémberedett háttal álltam fel és, hogy megpihenjek elvonultam tanácskozni az orvosommal. Ismét a szobámban álltam, az ablakomnál, a kezemben a mobilommal, amelyet a fülemhez tartottam és vártam, hogy valaki felvegye.
-  Tessék! Dr. James Burke beszél!
-  Jó napot, vagy már jó estét! Maddie Willows vagyok!
-  Á, igen! Jó estét! Hogy van? Miben segíthetek? – kedvesen érdeklődött.
-  Nos, ezért is telefonálok, hogy nem a legjobban. Egy napja érkeztem haza Malajziából, ahol szívleállásom volt, és kómába is kerültem egy időre…
-  Ez mikor történt?
-  Két hete.
-  Madelaine, azonnal szeretném önt látni! – nem kertelt.
-  Doktor úr! Még alig voltam itthon és mindjárt karácsony. Igaz még pár nap van addig, de szeretnék itthon lenni szenteste a családommal, mert valamiért azt érzem, hogy bent fog tartani. Kérem! Ígérem, hogy karácsony másnapján ott leszek a kórházban.
-  Megértem! Csak azzal a feltétellel, ha azonnal hív, ha addig bármiféle panasza is lenne. – kötöttünk megállapodást, amibe én habzás nélkül belementem, ha addig is azokkal lehetek, akiket szeretek.
-  Köszönöm! Akkor, nemsokára! – búcsúztam. Megkönnyebbülten huppantam vissza a székre, amin imént ültem és válaszoltam barátnőm kérdéseire. A sütemények dekorálása még eltartott egy ideig, így elég későn kerültem ágyba. Már fürdés közben is éreztem, hogy kapar a torkom, ami még inkább csak erősödött, ahogy befeküdtem a párnáim közé. Megpróbáltam nem sokat nyelni, hogy addig se keljen éreznem a fájdalmat. Nagyon nehezen ment az alvás, főleg, hogy Nana is egyfolytában ficánkolt mellettem. Az éjszaka közepén kitessékeltem a konyhába, utána pedig a fürdőben lévő gyógyszeres szekrénybe nyúltam, hogy bekapjak egy szopogatós tablettát fájó garatomra. Nem mondanám, hogy sokat segített, de a nyelés jóval könnyebben ment.
Reggel a megmaradt torokfájásommal ébredtem, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, ilyen estekben mindig bevált a forró tea, citrom és méz kombinációja. Egyből a telefonomért nyúltam, hogy Niall hátha keresett, de egyetlen értesítést sem jelzett készülékem, ahogy feloldottam azt. Titkon azért reménykedtem benne, hogy ír, vagy hív. Becsapnám magam, ha váltig azt állítanám, hogy nem érdekel, mert mégis csak a barátom, a szerelmem, akinek már adtam egy részt magamból.
Csalódottan vettem fel köntösömet és a főzőhelységbe húzódtam, ahol Nana már nagyon várta a reggelijét. Megetettem, majd készítettem magamnak teát és mellé ettem néhány falatot, hogy be tudjam venni a gyógyszereimet. Keserű ízüktől elfintorodott az arcom, ahogy a számba vettem őket.
A reggeli befejeztével el akartam pakolni, amikor a hűtőn észrevettem egy kis cetlit, Izzie kézírásával: „Későn jövünk, ne várj meg minket!”
„Klassz!” – mondtam ki, amire gondoltam. Nem akartam egész nap itthon ücsörögni egyedül, így egy vad ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy bemegyek a városba, már ideje lenne megvenni az ajándékokat és meglepem Izzie-t volt munkahelyemen.
Komótosan elkészültem, magamhoz vettem kulcsaimat, Nanának meghagytam, hogy vigyázzon a házra, amíg haza nem érünk, és elindultam a közeli buszmegállóba. A buszra már nem kellett sokat várnom, néhány perc múlva meg is érkezett. Felszálltam, felmutattam a bérletemet és helyet foglaltam egy ablak melletti ülésen. Őszintén szólva, még senkinek sem találtam ki, hogy mit is veszek, így tanácstalanul indultam az útra. Az lesz a taktikám, hogyha meglátok valamit, tudni fogom, hogy ez jó lesz az adott illetőnek.
Megérkezvén Londonba, betértem az első adandó bevásárlóközpontba, és megkezdtem a nézelődést.
Két óra múlva szatyrokkal felpakolva jöttem ki az áruházból. Beszereztem mindenkinek mindent, így nem maradt hátra más, mint a csomagolás.
A vásárlás után, hű maradtam ahhoz a gondolatomhoz, hogy meglátogatom Izzie-t. Így fogtam egy taxit, bediktáltam a címet, majd úton is voltam barátnőm és a régi kollégáim felé. A cukrászdához érve kifizettem az útiköltséget, és megköszöntem a fuvart, majd nagy levegőt vettem és beléptem abba az épületbe, amelynek olyan sokat köszönhetek, hiszen itt lettem az, aki ma vagyok. Nem változott semmi sem, leszámítva egy kép cserjét a falon.
-  Úristen! Ezt nem hiszem el! – rontott elém Katie, és karolt át. Ő az egyik eladó a cukrászdai részben. – Szia, Kislány! Hogy vagy? Ezer éve láttunk.
-  Szia! – boldogan öleltem én is. – Köszönöm, jól vagyok! Nagyon csinos vagy.
-  Gyere, hadd nyomorgassanak össze a csajok is! – vitt hátra a konyhába, még egy másik, számomra ismeretlen lányra bízta a pultot. – Lányok! Az elveszett báránykánk hazatért! – jelentett be Kat, mire minden szempár ránk szegeződött, és egy kis idő múlva mindenki körbe vett. Alig bírtam szóhoz jutni, hiszen pár perc leforgás alatt annyi puszit és ölelést kaptam, mint még életemben soha.
-  Te, Babám, hogy kerülsz ide, amerre még a madár sem jár? – Iz lépett mellém, akitől szintén kaptam két puszit, miután a lányoknak vissza kellett térniük dolgozni.
-  Miután elolvastam a frigóra tett kiírásodat, úgy döntöttem, hogy nem lustálkodok otthon, amíg te dolgozol, így nagy ráértemben gondoltam, hogy megleplek titeket.
-  Jó is, hogy most jöttél. Lucy nem dolgozik, de még mindig áll a parti karácsony után.
-  Oké! – kívülről lelkesnek mutatkoztam, de éreztem, hogy én ezen a partin biztosan nem tudok majd részt venni. –Min dolgoztok? – lestem be a műhelybe.
-  Ezt kell ma befejeznünk, mert holnap reggel szállítják. – mutatott egy ünnepi tortára, ami háromemeletesnek készült. A tetején a Télapó ült egy nagy karosszékben, a második szintjén a szarvasai és a szánja voltak megformálva fondantból, az alsó szintet pedig fenyőfák és hópelyhek díszítették. – Még láthatod, hogy nincs minden kész, elég sok részlet hiányzik még. Tudod, minden évben adományozunk az árvaháznak, ez is oda készül.
-  Fantasztikus lesz! Biztosan nagyon fognak neki örülni a gyerekek. Maradhatok segíteni, ha kell. Hadd járuljak én is hozzá a karácsonyi ajándékukhoz. – már vettem is fel egy kötényt, de Iz megállított.
-  Először is, nagyon édes vagy, hogy segíteni szeretnél, de már nem dolgozol itt, és jobban örülnék neki, ha haza mennél és pihennél. – tette vállait kezemre és igyekezett meggyőzni.
-  Hát, jó! – szomorúan tettem vissza a ruhaanyagot a helyére. – Grace bent van?
-  Már két napja szabin van.
-  Akkor, megyek is! – vettem magamhoz csomagjaimat és köszöntem el a csajoktól.
-  Jaj, el is felejtem mondani, hogy Patrick megvette a fánkat. Holnap szállítják, ha minden igaz. – közölte velem Iz, ahogy kikísért az ajtóhoz.
-  Remek! Majd számold ki, hogy mennyivel jövök. – mondtam unottan.
-  Most haragszol? Figyelj! Nem akartalak megbántani, de Grace és a helyettes sincs itt, így nem tartom jó ötletnek, hogy itt maradj és besegíts.
-  Jól van, megértem! Otthon találkozunk! – váltunk el egymástól.
***
Hazaérve, már minden dühöm tovaszállt, amikor éreztem, hogy mennyire is elfáradtam. Csak szuszogtam, ahogy lepakoltam kezeimből a táskákat. Jól gondolta Iz, hogy nem bírnám a munkát, nekem még nem megy ilyen könnyen a felismerés, hogy mit szabad és mit nem. Némi pihenés után fogtam az ajándékokat, és egyesével kihelyeztem mindet az étkezőasztalra, elővettem a vásárolt csomagolópapírt, majd nekikezdtem a meglepetések óvatos csomagolásához. Előtte persze még mindegyiket szemügyre vettem, és csak úgy helyeztem be azokat a papírba. Bíztam abban, hogy minden szerettem örülni fog a neki szánt „semmiségnek.”
Izzie egy mályvaszínű sálat fog tőlem kapni, a fehér színű kabátjához, Patrick nyakkendőt, anya egy csodás ablakdíszt, apa pénztárcát, Ian fülhallgatót, mivel az övé nálam van már egy ideje, és megszerettem. Amy parfümöt kap, a nagyi egy új szemüvegtokot, mivel rejtélyes módon mindig eltűnnek ezek a tartók, és természetesen a fiúkra is gondoltam, ők pedig egy-egy csészével fognak gazdagodni. Nanáról sem feledkeztem meg, Niall-nek pedig személyesebb dolgot eszeltem ki, amivel ő is jól jár, és én is.
***
Karácsony reggelén, boldogan ébredtem, hiszen, ha minden igaz, akkor anyuék átjönnek hozzánk ebédre és holnap láthatom Niallt, hosszú idő után, bár a viszonyunk nem rendeződött. Már minden készen állt az ünnepléshez. A hó nagy pelyhekben hullott este óta, ami még varázslatosabbá tette a hangulatot. Az ágyból kipattanva az étkezőbe siettem, ahol Iz és Patrick üldögéltek.
-  Jó reggelt! – köszöntek egyszerre.
-  Jó reggelt, nektek is! – dúdolásztam.
-  Látom, a tokodnak már kutya-baja. – jegyezte meg Iz.
-  Igen, nagyon jót tett az a házi csodaszer, amit gyártottál nekem.
-  Inkább ne kérdezd, hogy mi van benne. – jegyezte meg Pat nevetve.
-  Na, kinek mit hozott a Mikulás? – tűkön ülve vártam, hogy megnézték-e már a barátaim, hogy mit is kaptak tőlem, és sandán a karácsonyfa alá pillantottam.
-  Meg akartunk várni a bontással. – szólt Izzie.
-  Köszönöm, aranyosak vagytok! – lépdeltem a fa mellé, és vettem ki azt a csomagot, amelyen Nana neve szerepelt. Vidáman ugrott ölembe, ahogy szóltam neki. Közös erővel letépkedtük a papírt az ő ajándékáról, ami nem volt más, mint egy vadonatúj rágcsáló. Iztől és Pattől is kapott vásárfiát, egy aranyos, rózsaszín, szívecskés nyakörvet, amelyen a neve díszelegett. – Ez gyönyörű! Köszönjük! – mosolyogtam a párra.
-  Most te jössz, Maddie! – adta kezembe Iz az én dobozkámat. Kibontva azt egy karórát húztam elő belőle, amelynek fehér és gyöngyházszínű a számlapja, arany szíjjal. – Ez biztos nagyon drága lehetett. Csodaszép!
-  Boldog karácsonyt! – ölelt meg Iz, még én mindig az órát csodáltam.
-  Köszönöm szépen! – hálálkodtam. Mire ők is megvizslatták, hogy mit kaptak, megszólalt a csengőnk. Derülten siettem az ajtóhoz és tártam ki azt. Anyu és apu álldogáltak a küszöbön. Nem törődtem a sérelmeimmel, egyszerűen boldog voltam és önfeledten borultam szüleim nyakába.
-  Boldog karácsonyt! – felhőtlenül mondtam nekik.
-  Neked is, Bogaram! – simított végig anyukám arcomon.
-  Kicsikém, gyönyörű vagy! – nézett végig rajtam apukám.
-  Gyertek be! Bemutatom nektek a két lakótársamat. Izzie és Patrick, ők a szüleim. Mindjárt jövök, elszaladok és felveszek valamit. – időközben rá kellett jönnöm, hogy még mindig az egy száll köntösömben voltam. A szobámban előkerestem egy csinosabb felsőt és egy farmernadrágot. Ahogy öltöztem libabőr futkosott egész testemen, fáztam, de rettentően. A fűtőtesthez sétáltam, hogy ellenőrizzem, van e fűtésünk, de a radiátor szinte égetett, olyan forró volt. Úgy véltem, ez még a reggeli ébredéssel járó állapot. Pikk-pakk magamra húztam az előkészített ruhaneműket, magamhoz vettem a felmenőim ajándékát, és iparkodtam is vissza a társasághoz. Nagy beszélgetésre tértem vissza. és nagy mosollyal néztem végig azokon az embereken, akik fontosak nekem. Egy kicsi szomorúság mégis volt bennem, hogy a nagyi és a testvérem nincs itt velünk, de bíztam abban, hogy valahol Vicky is gondol ránk.
-  Már itt is van! – hallottam meg Izzie hangját.
-  Oh, bocsánat, kicsit elkalandoztam. Boldog karácsonyt! – nyújtottam át a nekik szánt szuveníreket, amit anyu és apu is puszikkal jutalmazott. Apának talán több ősz hajszála lett és néhány mélyebb ránc jelent meg a homlokán, de arca ugyan azt a csibészséget tükrözte, mint kiskoromban.
-  Köszönjük, Drága! Mi sem feledkeztünk ám meg rólad. – apa adott kezembe egy nagy ajándéktáskát. – És, el szeretném neked mondani, hogy mennyire is sajnáljuk anyáddal, hogy így alakult a kapcsolatunk. Nem számítottam arra, hogy így fogadsz majd minket, nekem ez a legszebb ajándék, hogy itt lehetek veled. A szívem ketté van szakadva. Az egyik fele boldog, hogy te itt vagy, de a másik majd meg szakad azért, hogy a testvéred „elvesztettük.” Nagyon hiányoztok nekünk, és tudjuk, hogy a mi hibánk, hogy elszakadtatok tőlünk. – anyu kulcsolta össze ujjaikat. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is kellene mondanom vagy lépnem. A szavaknak ereje van, viszont a tettek számítanak, így először apát, majd anyát szorítottam magamhoz.
-  Kész a pulyka! – Iz mindig tudja, hogy mikor kell közbelépni.
-  Jövünk! – kiáltottam.
-  Maddie, hadd nézzem csak meg a fejed! Olyan forrónak érezlek. – anyában feltámadtak az ösztönök, és lehelt egy csókot homlokomra. – Nem vagy te lázas?
-  Lázas? Ugyan, biztos, hogy nem. – legyintettem, bár még mindig majd megfagytam. – Anyu, karácsony van, ne aggódj! – ültettem le vendégeinket az asztalunkhoz Patrickkel, még én és Iz felszolgáltuk a karácsonyi ebédet. Pulykát sütöttünk zöldségkörettel, desszertnek pedig karácsonyi pudingot készítettünk. Az illatok, az ízek és a színek az érzékszervek Kánaánját hozták el kicsi otthonunkba. Mindenki élvezettel falatozott és nevetgélt, csupán én éreztem azt, hogy menten elájulok. Szerencsére ültem, de a fejem hasogatott, mintha harkályok tucatja kopogtatott volna rajta, a mellkasom pedig szúrt. Elnézést kértem, majd felálltam és a mosdóba csoszogtam, ahol a WC-be ürítettem gyomromnak a tartalmát. Rám tört a sírás és nem volt erőm felállni a metlakiról. Ez már megint mi? Kattogott az agyam. Nehezen, de felhúztam magam a mosdókagyló szélén, majd megkerestem a lázmérőt a polcon. Nem tartott 10 percnél tovább, amíg a kicsi készülék jelzett hónaljamban. Anyának valóban jó volt a megérzése, ugyanis 39,5 °C-os a lázam. Nehézkesen kikerestem egy lázcsillapító gyógyszert, amit gyorsan be is vettem. Tétováztam, hogy szóljak-e a családnak a hipertermiáról, de úgy döntöttem, hogy hallgatok, hiszen a gyógyszer le fogja vinni és feleslegesen idegesítenék mindenkit. Kótyagosan ballagtam vissza és ültem le helyemre, de az ételre nézni sem tudtam.
-  Jól vagy? – Izzie homlokráncolva méregetett.
-  Persze! Kicsit sok volt a bor. – mutattam lázrózsás orcáimra. Ha tippelnem kellett volna, Izt nem sikerült meggyőznöm a boros hazugságommal, mert rajtam tartotta a szemét.
Ebéd után, amikor elmeséltem a szüleimnek, hogy hogyan is változott meg az életem pár hónapja, kihagyva a kórházi részeket, ismét megmértem a hőmérsékletemet, ami nem hogy csökkent volna, de még emelkedett is. Ekkor már kezdtem kétségbe esni, és bekaptam egy újabb szem pirulát. Alig értem ki nappalinkba, az ajtófélfa mentén összecsuklottam. Mindenki riadtan nézett rám, majd miután felocsúdtak siettek mellém. Pat emelt fel a padlóról és fektetett a díványra.
-  Kicsim! Mi a baj? – anya aggódóan térdepelt mellettem.
-  Istenem! Madd, te „lángolsz!”- Iz, tette kezét karomra. – Hozom a mérőt! – szólni akartam, hogy ne fáradjon, de ekkor elsötétült minden.
***
Később, amikor magamhoz tértem és szétnéztem, azt láttam, hogy egy kórházi szobában fekszem. Elölről kezdődött a rémálom. Kicsit barátságosabb volt a környezet, mint legutóbb. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy luxuskörülmények között feküdtem. Vajkaramella színű falak vettek körül, a plafon állmennyezetből állt, bal oldalamon két nagy, kék színű fotel foglalt helyet, egy nagy virágcsokrot helyeztek el az ablakban, jobbomon több polcos éjjeliszekrénybe pakolhattam, még ruháimnak egy hatalmas ruhásszekrény szolgált helyet, amelybe tükör és egy kis asztal is volt beépítve. Az egyik karomra vérnyomásmérő volt helyezve, a másikba infúzió folyt, a mellkasomra pedig elektródák voltak ragasztva. Ahogy megmozdultam egy gép jelzett is mellettem, mire egy ápoló sietett be hozzám.
-  Üdvözlöm! Minden rendben? – érdeklődött a kék ruhás, fiatal hölgy.
-  Álmodom? Hol van a családom? Karácsony van még? – össze voltam zavarodva.
-  Nyugodjon meg! A családja kint várakozik az ajtaja előtt, és igen, még karácsony van.
-  Akkor, nem voltam kómában?
-  Egy időre elájult, utána pedig a gyógyszerek hatására elaludt. – nyugtatott meg.
-  Azt esetleg meg tudná mondani, hogy miért kerültem kórházba? Egyáltalán hol vagyok? – mocorogtam össze-vissza.
-  Londonban, a Royal Hospitalban vagyunk, és máris szólok az orvosának. – ellenőrizte még gyorsan a monitoron lévő adatokat, majd elhagyta a helyiséget. Pár perc elteltével nyílt a bejárat, de oda sem néztem, elfordított fejjel köszöntöttem a doktort.
-  Jó napot! – nem jött válasz, csak egy lágy csókot éreztem arcomon, amire természetesen egyből felnéztem.
-  Ilyen szép betegem sem volt még…
-  Niall! – húztam egyből közelébb magamhoz, hogy meg tudjam csókolni. Csókja gyógyszerként hatott egész testemre, úgy éreztem, hogy meggyógyultam.
-  Boldog karácsonyt, Angyalkám! – lehelte ajkaimra.
-  Boldog karácsonyt, Manóm! Remélem a Mikulásnak nem okozott gondot, hogy elengedjen.
-  Nehezen, de adott szabit. – nyomott puszit orrom hegyére. Nem kívántam semmit az ünnepre, de mégis kaptam egy csodát, számomra a világ nyolcadik csodáját, a szerelmet.


6 megjegyzés:

  1. Awww...Imádom <3 <3 <3 <3 Siess a kövivel <3 <3
    xxx Kinga <3

    VálaszTörlés
  2. Tegnap teljesen rafuggtem, mara ki is vegeztem. Hogy fogom en kibirni nelkule! Tokeletes lett egyszeruen imadom❤❤

    VálaszTörlés
  3. Egyszeruen imadom❤
    tegnap talaltam meg fb csoportban es ejszaka nem is aludtam csak olvastam❤ Tokeletes lett az osszes resz. Nem tudom,hogy fogom kibirni nelkule... Remelem lesz folytatas.❤

    Viola

    VálaszTörlés
  4. Imádom❤❤❤Mikor lesz folytatás?

    VálaszTörlés
  5. Imádom❤❤❤Mikor lesz folytatás?

    VálaszTörlés