2016. december 12., hétfő

39. Fejezet: "Miért nem tudom ilyenkor is egy picit, csak tényleg egy picit utálni?"

Sziasztok Tündérek!
Bocsánat a késésért, de most meg is hoztam a folytatást, amihez kellemes olvasást kívánok! BR <3
ui.: A napokban egy tragédia rázta meg a Direction család szívét, hiszen Johannah, Louis anyukája elhunyt. Ezúton is szeretném részvétemet és együttérzésemet kifejezni a családja felé. A világ egy gyönyörű nőt és egy csodás édesanyát veszített el. Nyugodj békében Johannah! 

Fáradtan, piszkosan kullogtam Amy háta mögött, amikor is egy majdnem fél napos repülőút után landolt a gépünk Londonban. A történtekre való tekintettel hősiesen és elég jól viseltem az utazást. Betartottam mindent, amit olvastam és, amit az orvos tanácsolt nekem, így leszámítva egy kisebb rosszullétet minden jól alakult. A poggyászainkat vártuk egy futószalag mellett, amikor két hideg tenyér takarta el szemeimet. A pici kezekből találgatnom sem kellett, hogy ki is az illető.
-  Izzie! – húztam el kezeit pilláim elől, majd megfordultam.
-  Madd! – karolt át szorosan. – Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttél. Ettől szebb karácsonyi ajándékot nem is adhattál volna nekem. – súgta fülembe, még Patrick és Amy mosolyogva álltak mellettünk. – Hogy vagy? Olyan kis sápadt és bágyadt vagy. – vett jobban szemügyre.
-  Megviselte a kó… - Amy már be is akarta Iz-nek számolni az eseményekről, mire a szavába vágtam.
-  Megviselt az út, de semmi több. Oh, Amy! Hadd mutassam be Izzie-t és Patricket. – üdvözöltem az eddig csendben álldogáló fiút is, és igyekeztem leplezni zavartságomat. Am sem értette, hogy mi a bajom, de nem szólt, csak készségesen kezet rázott a barátaimmal. A csevejt én rekesztettem be, ugyanis majd összeestem, olyan fáradt voltam. - Am, te hogy mész haza?
-  Nemsokára indul egy gép, csak felveszem itt a csomagokat, majd újra becsekkolok és röpke 1 óra alatt, otthon is leszek.
-  Nem akarsz inkább pihenni és reggel menni? Hazajöhetnél velünk, kicsit aludnál és hajnalban indulnál csak. – osztottam meg vele gondolataimat.
-  Nem akarok a terhetekre lenni. – szerénykedett, de láttam rajta, hogy jól esett neki a felajánlás és szívesen el is fogadta volna azt.
-  Ugyan már! Szívesen látunk. – biztatta Izzie is, mire Am beadta a derekát. Négyesben indultunk az autóhoz, szegény Pat húzta a csomagok nagy részét, még engem Iz karon ragadott és kicsit arrébb tolt a többiektől. - Na, és hol hagytad a szőke hercegedet?
-  A turnén. – már egy ideje nem láttam, ez meg is látszott arckifejezésemen és hallatszott hangomon is, ahogy válaszoltam.
-  Összevesztetek, azért jöttél vissza?
-  Nem-nem, szó sincs róla! – tiltakoztam hevesen. - Ez most igazán nem az ő hibája…- búsultam el.
-  Mi nem az ő hibája?
-  Semmi! Ő most énekel, én pedig úgy döntöttem, hogy szabadságot veszek ki és segítek itthon az ünnepi készülődésben. – lódítottam ismét, mert Iz nem tudhatta meg az igazságot.
-  Mellette lenne a helyed!
-  Úgy érzem, hogy most itt van a helyem. Itthon, veletek, a családommal.
-  Már ő is a családod része.
-  Ez így van, és hidd el, hogy hiányzik, de ti is hiányoztatok már nagyon.
-  Örülök, hogy boldog vagy. – szorította meg lágyan karomszárát.
-  Au! – szisszentem fel. Pont azon a helyen fogta meg felső végtagomat, ahol még nemrég branül volt.
-  Mi a baj?
-  Itt ütöttem be valamelyik nap… - össze –vissza kalandozott a tekintetem, de Izt kerülték szemeim.
-  Most mondjam, hogy meg sem lepődök? – derült rajtam, én is próbáltam egy jót kacarászni, hogy tettessem, hogy minden rendben és az elmúlt időszakot nem egy kórházban töltöttem. - Nagyon furcsa vagy te nekem.
-  Miért is?
-  Hová tűnt a nagyszájú barátnőm?
-  Valakivel összekeversz! Egyébként csak fáradt vagyok. – álltunk meg a kocsi hátsó ajtaja előtt és vártuk be a mögöttünk bandukoló Amy-t és Patricket.
-  Ha megbeszéltetek mindent, segíthetnétek is! – Pat, majd kiköpte a tüdejét, ahogy lepakolta mellettünk a pakkokat.
-  Édesem, legalább formába lendülsz az esküvőre. – nagyokat pislogott szerelmére Iz, akin egy csöppnyi megbántás sem látszódott, sőt. Kedvese mellé sietett és szerelmesen átkarolta. – Viccelek! – duruzsolt Iz, Pat fülébe.
-  Khöm! Indulhatunk? Itt azért hűvösebb a helyzet, mint Malajziában volt. – szóltam közbe, mert valóban kezdett fázni a lábam.  Hó még nem esett, de reméltem, hogy fehér karácsonyunk lesz.
-  Persze-persze! Már megyünk is! – rebbentek szét, majd én és Amy helyet foglaltunk a hátsó üléseken, Pat elhelyezkedett a volán mögött, még Iz mellette az anyósülésen. Út közben volt időm Amy-vel megbeszélni, hogy egy szót se szóljon arról, ami történt, amivel nem értett egyet, de tiszteletben tartotta kérésemet. Egy órás döcögés után, boldogan szálltam ki az autóból és nyújtóztattam meg lábaimat, semmit sem várva rontottam előre, nyitottam ki az ajtót és emeltem karjaimba a küszöbön ugrándozó Nanát, aki egyből az arcomat kereste, hogy puszijaival köszöntsön.
-  Szia, Babám! – öleltem szorosan, még ő fickándozott kezeim között. – Már itt vagyok!
-  Jaj, de boldog! – simizte meg Amy, Nana buksiját.
-  Nana, ő itt Amy! Amy, ő itt Nana!
-  Nagyon aranyos! – vette át tőlem bundásomat, még szemügyre vettem a házat.
-  Még nem díszítettetek? – hiányoltam az égőket.
-  Meg akartunk várni vele. – válaszolt Izzie kedvesen.
-  Komolyan?
-  Tudom, hogy imádsz díszíteni. Már megvettük az izzókat, csak téged vártunk.
-  Aranyosak vagytok, köszönöm! – melengette szívem kedvességük.
-  Amy, a csomagjaidat a kocsiban hagyjuk vagy kell belőlük valami? – szólt oda Patrick új ismerősének.
-  Maradhatnak! – intett Am. 10 percig pepecseltünk az épület előtt, mielőtt beléptünk volna a lakásba. Gyorsan körbevezettem Amy-t, egy kívánsága volt csak, hogy le tudjon zuhanyozni. Adtam neki váltó ruhát, majd ledőltem az ágyamra és nagyokat szippantottam a levegőből. Egyből szebb lett számomra a világ, hogy hazatértem, egyedül Niall és a fiúk hiányoztak mellőlem. Elővéve telefonomat azt hittem, hogy tele lesz aggódó nem fogadott hívásokkal és üzenetekkel, de egyetlen hívást, SMS-t sem jelzett a mobilom, amit nem tudtam, hogy mire véljek. Eddig Ni aggódott, most viszont én kezdtem el aggódni. Az időeltolódással nem foglalkozva tárcsáztam számát és emeltem fülemhez a készüléket. Sokáig csöngettem, de válasz nem érkezett a túl oldalról. Nem pánikoltam, mert történt már ilyen, hogy telefonáltam neki és nem vette fel, hanem később visszahívott, így a rossz gondolatokat Nana társaságában próbáltam elűzni.
-  Hiányoztál ám nagyon! – hajtotta fejét ölembe kis ölebem.  – Most pedig ő hiányzik nekem mindennél jobban. Nem bírnám elviselni, ha valami történne vele, nem élném túl, ha elveszíteném. Van, hogy még a mai napig meg tud bántani és összeveszünk, de szeretem. Álmatlan éjszakáimon néha az elmúláson gondolkodom, azon, hogy hiába nem ápolok jó kapcsolatot a szüleimmel, nem bírnám feldolgozni az elvesztésüket. Anyukám nyugtató ölelését és édes csókjait, apukám bölcs szavait, ha ők nem lennének, nem lennék az, aki most vagyok. Ők tettek azzá, akivé váltam minden támogatásukkal. Ilyenkor érzem csak igazán a hiányukat és karácsony közeledtével még inkább.

-  Magadban beszélsz? – kopogtatott Iz, nyitott szobám ajtaján.
-  Nanának meséltem…
-  Oh, értem! Mi a baj? – ült le mellém.
-  Semmi! Kicsit furcsa itthon lenni, de közben élvezem is. Eddig meg volt szokva a szoba szerviz, a nagy terek...
-  Maddie! Mellé beszélsz.
-  Tényleg nincs semmi! Inkább te mesélj! Az cukrászatban minden rendben? – érdeklődtem tőle, volt munkahelyem felől.
-  Minden remek! Lucy-nak egyre nagyobb a pocakja és a napokban tervezünk neki egy babváró bulit, amire te is eljöhetnél, mint meglepetés.
-  Az szuper lenne! – lelkesedtem.
-  Kérsz valamit? Enni? Inni?
-  Még én is elmegyek fürdeni, aztán lefekszem aludni.
-  Ha szeretnéd, holnap bemehetünk a városba nézelődni.
-  Van forró csoki? – tettem fel a legfontosabb kérdést.
-  Mint mindig, a kedvenc helyünkön.
-  Helyes!
-  Jó éjt, Madd!
-  Jó éjt, Iz! – búcsúztunk egymástól, mire Amy is készen lett a fürdéssel és arra a rövid időre magára hagytam, amíg én is megmosakodtam. Jól esett megfürdeni a kórházban töltött napok elteltével, főleg úgy, hogy ez volt az első alkalom kiengedésem óta, hogy nyugalomban, a saját tusfürdőmet használva áztathattam magam. Még beleborzongtam, amikor végigsiklott tenyerem a sebeken, amelyeket a tűk okoztak.
Álomba beszélgethettük magunkat Amy-vel, mert, mikor legközelebb kinyitottam látószervemet, már világosodott. Órámra pillantva, az hajnali fél ötöt mutatott, Amy még békésen szunyókált mellettem. Hazudtam volna magamnak, ha kíváncsiságból néztem volna meg a telefonomat, mert valójában nagyon is izgatott, hogy Niall keresett e azóta, ám hívások helyett üzenetem érkezett egy ismeretlentől, hogy az én Manóm nem olyan ártatlan, mint amilyennek tetteti magát, amit képekkel támasztott alá. Cigi, drog, nők és a fotókon egyértelműen Niall volt látható. Valami kusza gondolattal próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy ennek biztosan van oka, mert ez egyáltalán nem jellemző rá. Az pedig, hogy megcsalna teljesen elképzelhetetlen volt számomra. Tudja nagyon jól, hogy min mentem keresztül és ő végig ott volt mellettem, egyszerűen nem akartam felfogni, hogy ez valóság. Csipkedtem magam, hogy felébredjek, de újra és újra rá kellett jönnöm, hogy hiába a csípés, ébren vagyok. Zavartam bújtam ki az ágyból, émelyegtem és a fejem hasigatott. Bíznom kell benne és hinnem, hogy ez csak egy szörnyű félreértés. Nem hívtam, gondoltam, ha szeretne valamit mondani, majd úgy is fog keresni, addig pedig elhatároztam, hogy jól fogom magam érezni a barátaim társaságában, bár igazából rá lett volna a legnagyobb szükségem. Természetes megfordult a fejemben, hogy kifaggatom a többi banda tagot vagy Iant, hogy tudnak e esetleg valamit arról, hogy Niallnek görbe éjszakája volt, de ezzel megint csak a bizalmatlanságomat mutatnám felé, amit nem érdemel meg.
Hirtelen ötlettől vezérelve előkerestem a titkos karácsonyi dobozaimat, amelyekben karácsonyi díszek receptek és minden olyan holmi található, ami az ünnepekhez köthető. A konyhával kezdtem, az asztal fölé fehér hópelyheket és arany csillagokat lógattam, a székek támlájára piros szalagokból masnikat kötöttem, rájuk pedig fenyőtobozt aggattam kicsi csengőkkel. A bejárat fölé égősort helyeztem, a kis asztalokra pedig műfenyőágakat és gyertyákat. Épp a kabátom vettem, hogy a kinti díszítést is megkezdjem, amikor Izzie álmosan botorkált mögém.
-  Maddie! Drágám, mit csinálsz? Ennyire zavar az időeltolódás?
-  Ne haragudj, hogy felébresztettelek! – kértem elnézést, miközben úgy álltam előtte, mint egy kislány, akit rajta kapott az anyukája, hogy kutatja az ajándékát.
-  Fenn voltam, csak matatást hallottam. Valami van, igaz?
-  Ugyan, mi lenne? – akasztottam nyakamba szomorúan egy hosszú, ezüst színű boát és idegesen matatni kezdtem a dobozom alján, hogy Iz ne vegye észre könnyeimet.
-  Nézz rám, kérlek! – lassan felé emeltem tekintetem, arca egyből bánatos lett. – Szeretnél beszélni róla?
-  Nem! És nem akarom, hogy többször megkérdezd, hogy van e valami bajom. – támadtam neki, holott ő semmiről sem tehetett.
-  Értem! Akkor pukkadozz csak magadban! Ja, és neked is szép jó reggelt! – hagyott magamra, még én nekidőltem a falnak és az eddig bent tartott érzelmek felszínre törtek. Miért nem tudom ilyenkor is egy picit, csak tényleg egy picit utálni? Akkor minden egyszerűbb lenne, nem gondolnék rá minden percben és nem elmélkednék a csókjainkon. Azt kívánom karácsonyra, hogy egy kicsi gyűlölet legyen bennem felé, hogy ne fájjon ennyire.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett kérlek siess az új résszel 😊

    VálaszTörlés
  2. Ilyenkor áldom az infó tanáromat, hogy netezhetünk órán:D <3
    Ez a fejezet is valami elképesztően csodás lett <3
    Siess ám! <3
    Ui: Jobbulást, és a lehető legnagyobb virtuális ölelééés

    VálaszTörlés