2016. december 4., vasárnap

38. Fejezet: "Oh, de cuki!"

Sziasztok Tündérek!
Hoztam is a folytatást! Remélem nem fogtok érte haragudni, hogy nem lett valami izgalmas. 
Ui: Mindenkinek sok cukorkát hozzon a Télapó! Puszi BR <3

Hihetetlen volt számomra, hogy már rég az ünnepekre kellett volna készülnöm, de még mindig ágyhoz voltam kötve egy olyan országban, ahol nem gyakran esik a hó, mondhatni soha. Valahogyan le kellett magam foglalni és nem arra összpontosítani, hogy nemcsak én, hanem Niall is feladta. Nem vágytam másra, minthogy hazamenjek, feldíszítsem a házat, mézeskalácsot süssek és azokkal legyek, akik fontosak számomra, hiszen nem tudhatom, hogy lesz e még alkalmam együtt ünnepelni a szeretteimmel.
Három nap telt el azóta, hogy az orvos nálam járt, valamint, hogy Niall összetört. Nem mondom, hogy megváltozott, de tudatosult benne az elkerülhetetlen. A stáb már tovább is utazott a következő turné helyszínre, mielőtt kivennék a jól megérdemelt karácsonyi pihenőjüket. Azért nem maradtam magamban, mert Amy volt az első, aki felajánlotta, hogy itt marad velem, még ki nem engednek a kórházból. Természetesen a fiúknak sem volt választásuk, menniük kellett tovább. Niallt alig bírtam meggyőzni, hogy muszáj mennie, már jobban vagyok, hajthatatlan volt, ő is maradni akart mellettem, így kénytelen voltam megzsarolni. Vagy elutazik Japánba és szépen mosolyog, vagy pedig nem vállalok többé semmilyen kezelést, amely a gyógyulásomat segítené. Ez elég erős indok volt arra, hogy tovább álljon, a részemről pedig nagyon kemény fellépés. Mit sem akartam volna jobban, minthogy velem legyen, de nem lehetek ennyire önző. Bármikor találkozhatok vele, felhívhatom, de a rajongóknak lehet, hogy csak egyszer adatik meg az, hogy lássák őt és hallják hangját, de ez igaz a többiekre is.
Ahogy a napok teltek, egyre jobban éreztem magam. A hangom már majdnem teljesen helyrejött, a közérzetem is javult. A hányingerem elmúlt, a mellkasi fájdalom is szűnt, mondhatni jól voltam. A Manóm minden egyes nap hívott, hogy érdeklődjön felőlem, sőt Izzie is telefonált, ám ő semmiről sem tudott, jól is volt ez így, mert amiről nem tud, az nem is fáj neki. Persze, lelkiismeret furdalást éreztem, hogy olyan könnyen fecsegtem vele, mintha csak a szálloda ablakában álltam volna, és bámultam volna a naplementét, de jobbnak láttam, ha semmiről sem tud.
Másfél hét múlva végre kiengedtek az egészségügyi központból, Amy pedig a megbeszélt időpontra meg is érkezett, hogy „hazavigyen” innen.
-  Mindened megvan? – szólt rám, mikor én már a sporttáska cipzárját húzogattam.
-  Igen, eltettem mindent. – néztem még egyszer meg a fiókokat és a szekrényt.
-  Akkor, mehetünk?
-  Ühüm. – fogtam meg batyumat, de Am azonnal közbelépett. Elköszöntem a nővérektől, majd kicsit esetlenül csoszogtam el az autóig, amivel visszafurikáztunk a szállodába.
-  Estére foglaltam jegyet a londoni járatra. – vette ki a csomagtartóból szütyőmet. - És, ne aggódj, Sarah megérti, hogy pihenned kell.
  Inkább már elege van belőlem. – tettem hozzá szomorkásan.
-  Nézd, nem akarok tolakodó lenni, de nem veszem be ezek után, hogy nincs semmi bajod. Nem ez volt az első eset, hogy rosszul lettél, eddig mindig kikerülted ezt a témát, de ezek után szeretném tudni, hogy mi a baj. Ne mondd, hogy semmi, mert az hazugság. – teljes mértékben megértettem, hogy kíváncsi a titkomra és tudtam, hogy ideje neki is elmondanom, amit már rég meg kellett volna tennem.
-  Igazad van, hazudtam neked, nektek, mert van valami, de nem itt és nem így szeretném ezt elmondani. – hajtottam le a fejem.
-  Bocsánat! Nem akarom, hogy idegeskedj…
-  Amy, ne kérj bocsánatot! Én voltam az, aki titkolózott. Hatalmas hálával tartozom neked, hogy velem vagy, hogy nem hagytál magamra.
-  Mert ilyen egy barát. – ölelt át, majd a liftbe léptünk.
-  Jó lesz már egy kicsit otthon lenni! – sóhajtott egy nagyot, ahogy megérkeztünk szobánkba.
-  Már alig várom! – értettem egyet vele.
-  Miben maradtatok a dokival?
-  Abban, hogy amint hazaértem elmegyek a saját orvosomhoz.
-  Még mindig olyan kis sápadt vagy, és fogytál is.
-  A karom pedig egy csatatér… - utaltam a vörös-lilás foltokra, amelyek a vérvételtől és az infúzióktól keletkeztek.
-  És, hogy vagy?
-  Lelkiekben jobban megviselt ez az egész… - hajtottam össze az egyik pulóverem. – Nem vagyok olyan erős, mint azt gondoltam.
-  Nagyon is erős vagy! Talpra tudtál állni egy szívmegállás után, egy szó nélkül tűrted a vizsgálatokat. Fiatal vagy és túl jó ahhoz, hogy ennyit kelljen szenvedned. – nézett ellágyultan rám.
-  Sokat jelent, hogy a barátom vagy. – mosolyogtam rá.
-  És, mondd csak Maddie, Niall jól csókol? – húzta föl szemöldökeit.
-  Hogy mi? – nevettem fel kínomban, mert erre a kérdésre nem számítottam.
-  Eddig még nem mondtam, mert nem voltam benne biztos, de az, amit a kórházban láttam bebizonyosította feltevésemet. Olyan gyengéden érintett, mint egy porcelánbabát és kereste azokat az alkalmakat, amikor csak kettesben tud veled lenni, mi ez, ha nem szerelem?
-  Csalódást kell okoznom, mert nincs köztünk semmi! – igyekeztem hitelesen tagadni szerelmemet.
-  Hazudsz! Olyan lettél, mint egy pipacs.
-  Mert ez abszurd, hogyan is szerethetne és igen, jól csókol…
-  Tudtam én! – kiáltott fel, ugrált és tapsikolt.
-  Hé-hé! Halkabban! – csitítottam, de közben vigyorogtam.


-  És-és mióta?
-  A turné elejétől, azt hiszem. – irultam-pirultam.
-  El kell mesélned mindent!
-  Kicsit hosszú lenne. – fejben gyorsan végigpörgettem az eddig megélt dolgokat.
-  Hosszú repülőutunk lesz hazáig.
-  Am! Ne már!
-  Jól van! Pakolj nyugodtan! Én addig lemegyek a recepcióra és elintézem a papírokat, hogy ne akkor kellejen, mikor indulunk.
-  Rendben! – szóltam, mire el is hagyta a helyiséget. Közben azon agyaltam, hogyha Amy rájött, akkor más is rájöhetett. Nem lett volna szabad magam stresszel-ni, de nem ment ki ez a dolog a fejemből, inkább elővettem a mobilomat és írtam egy rövid üzenetet Izzie-nek, hogy nemsokára otthon leszek. Pár perc múlva reagált is rá, csupa kérdőjellel, mire újra csak azt tudtam neki leírni, mint az imént. Nem akarta elhinni, hogy hazamegyek, erre lefotóztam neki a repülőjegyemet, amire azt írta vissza, hogy már most kimegy a repülőtérre és vár rám.
***
-  Megkérjük a londoni járat utasait, hogy kezdjék meg a beszállást a B2-es kapunál!
-  Ez nekünk szól! – veregette meg Amy combomat, amire felriadtam.  – Majd alszol már a gépen. – sétáltunk el a terminálhoz, ahol a jegyeinket felmutatva, majd egy kapun átsétálva beszállhattunk a gép testébe. Leülve az ülésemre kikapcsoltam telefonomat, ahogy az a légi utaskísérő hölgy kérte és vártam, hogy megkezdődjön a felszállás.
A repülőgép egyre magasabbra és magasabbra szállt, még nem már nem is látszódtak a város fényei, elnyeltek bennünket a felhők és az éjszaka. Egy idő után vissza lehetett kapcsolni a kommunikációs készülékeinket, amire időközben egy csomó üzenet és nem fogadott hívás érkezett, nem meglepő módon mind Nialltől.
Angyalkám! Ne haragudj, hogy ennyiszer zaklatlak, gondolom már a gépen vagytok. Remélem jól vagy! Sajnálom, hogy nem tudtam veled lenni ma, amikor hazaengedtek, de nem telt el úgy perc, hogy ne gondoltam volna rád. Nagyon hiányzol, de tudom, hogy nemsokára újra láthatlak és ez rengeteg energiát tud nekem adni. Csak a mosolyodra kell gondolnom. Szeretlek! xo
Minden egyes szava bizsergette szívemet. Még sosem kaptam ennyire szerelmes SMS-t senkitől sem, amelyben ennyi szív és lélek lett volna. Széles mosollyal az arcomon válaszoltam neki:
Szerencsés vagyok, hogy szerethetlek. Várlak haza! Én is szeretlek! xo
Miután pötyögtem neki, az ölembe ejtettem telefonomat és bámulni kezdtem a csillagos eget, amelyre remek kilátás nyílt ilyen magasságból. Nem felejtettem el eközben azt sem, hogy folyamatosan igyak valamit a vérkeringés javítása miatt. Az orvos nem volt elragadtatva attól, hogy repülőre kell ülnöm, nem is javasolta az utazást, de máshogy nem jutok haza, arra pedig nem lett volna energiám, hogy még hetekig Malajziában tartózkodjak. Fel voltam készülve arra, ha bármi történne, arról pedig nem tud senki, hogy nem lenne szabad repülnöm, a saját felelősségemre vállaltam az utazást. Oxigénhiány, trombózis is felléphet, ami az én esetemben végzetes lenne, de ezek ellenére is felszálltam. Felelőtlen vagyok, de úgy vágytam már haza, hogy semmilyen ok nem akadályozott volna meg abban, hogy most itt üljek. Reméltem, ha betartom azt, hogy fél óránként sétálok egyet a kabinban és sokat iszok, akkor meg fogom előzni a bajt. Egy egocentrikus bányarém vagyok, hogy már megint csak magamra gondoltam és nem törődtem azzal, hogy min mentek keresztül a barátaim az elmúlt hetekben és mi lenne, ha megint megtörténne. Kár, hogy ez csak ilyenkor jut eszembe. Utálom magam, amiért ennyire céltudatos vagyok, hogy csak megyek a magam feje után és nem foglalkozom azzal, hogy a körülöttem lévőket tönkre teszem.
-  Szívelégtelenség…
-  Hm? Mit mondasz? – fordult felém Amy.
-  Kérted, hogy mondjam meg, hogy mi bajom van.
-  Igen, még a parkolóban.
-  Szívelégtelenség. – rezdüléstelen arccal tudattam vele.
-  Mi?
-  Már majdnem az utolsó stádiumban vagyok…
-  Ez mit jelent? – kérdezte kétségbeesetten.
-  Nem sok jót. – feleltem lemondóan.
-  Úgy sajnálom! – ölelt át, majd megtörölte arcát a könnycseppektől. – Mit tehetek érted vagy hogyan tudok segíteni?
-  Már mindent megtettél, amit lehetett. Csak haza akarok érni és pihenni egy nagyot!
-  Niall tudja? – bólintottam.
-  Nem akartam én ezzel senkit sem terhelni, ameddig lehetett titokban tartottam otthon is. Most sem sokan tudtok róla, öt ujjamon megtudlak benneteket számolni. Na, de inkább beszéljünk valami vidámabb témáról. – témát akartam váltani, mert éreztem, hogy hamarosan nem fogom tudni visszatartani az érzéseimet.
-  Niall? Kérlek! – nézett rám boci szemekkel.
-  Ez egy érdekes sztori. Szóval, kezdetben utáltuk egymást, de tényleg. Ő engem, én pedig őt tudtam volna megfojtani egy kanál vízben. Egy olyan pasit láttam benne, akit a hátam közepére sem kívántam. Beszólogatott, nagyképűsködött, undokoskodott, maga volt egy rémálom. Már-már kerültem a vele való találkozásokat, ám, mint egy varázscsettintésre a szívem hercege lett, egy olyan fiú, akiről mindig is álmodtam. Beleszerettem egy szempillantás alatt, innentől azonban kicsit bonyolultabbak lettek a dolgok. Veszekedések, kibékülések, szakítás, de szeretem minden hülyesége ellenére és tévesen ítéltem meg. Elmondta később, hogy miért is volt velem olyan, amilyen. Sok időbe telt mire ténylegesen is bízni kezdtem benne, de hiszem, hogy a mi szerelmünk örök, hiszen, ha nem hinnék bennünk, akkor tótágast is állhatnék, lenne valami vagy valaki, aki elválasztana minket egymástól. Furcsa ezeket pont magamtól hallani, aki eldöntötte még a betegsége kezdetén, hogy soha többé nem lesz szerelmes, nem fog senkinek sem fájdalmat okozni és tessék, itt vagyok szerelmesen egy olyan srácba, aki sokkal jobbat érdemelne, mint én. – Amy olyan izgatottsággal hallgatott végig, mintha egy kisgyereknek olvastam volna fel esti mesét.
-   Oh, de cuki! És, ha ennél is jobb, szebb és aranyosabb lennél már csak egy glória hiányozna a fejed felől. Hidd el, hogy így vagy tökéletes a szeplőiddel, a néhány ősz hajszáladdal, a betegségeddel, mert ez vagy te, ezek alkotnak téged és ezek tesznek teljessé.
-  Ha még nem mondtam volna, köszönöm, hogy vagy nekem! – kedvesen mosolyogtam rá. Igaza van. Mindig más embert kerestem magamban, olyat, aki nem lehetek. Modellekhez, sztárokhoz hasonlítgattam magam és nem vettem észre, hogy mikre vagyok képes és milyen kincsek is rejtőznek bennem. Nem biztos, hogy Ni azért szeret, mert szép vagyok, bár ő mindig mondja, hogy gyönyörűnek tart, hanem meglátta bennem azokat a dolgokat, amelyek nem a külsőn mutatkoznak, hanem sokkal mélyebben, a szívemben. 

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó <3 Siess a kövivel <3
    xxx Kinga <3

    VálaszTörlés
  2. Most tévedtem ide, de anyám!!! Elkezdem visszaolvasni az eddigi részeket, ahogy látom, ez el fog tartani egy darabig, de megéri! Addig is, várom a folytatást. :) xx

    VálaszTörlés