2016. november 26., szombat

37. Fejezet: "Tudtad, hogy a süti csodákra képes?"

Sziasztok Tündérek!
Új részt hoztam nektek, amihez kellemes olvasást kívánok! Puszi <3

Hirtelen nem jutott eszembe semmilyen megható monológ, amellyel kifejezhettem volna feléjük hálámat, amiért velem voltak és támogattak, amiért a szívükbe zártak engem olyannyira, hogy miattam várakoztak egy zsúfolt váróteremben, nem számított, hogy nappal volt e vagy éjszaka. Itt ültek a szobám ajtaja előtt, és aggódtak értem.
-  Drága! – Amy szólalt meg először és borult nyakamba. – Hát felébredtél… - Am, ahogy felemelkedett rólam, elővettem a kapott íróeszközt és a fehér papírlapot, és remegő kezekkel, kusza betűkkel üdvözöltem a barátaimat.
-  Sziasztok! – írtam fel a lapra és fordítottam meg azt. Minden szempár csodálkozva nézett rám.
-  Maddie… - Liam aggódva fogta meg kezemet, amiben szorosan tartottam a tollat. Kicsit megmozgattam jobb kezem, mire ő elengedte azt, és folytattam az írást.  
-  Ne aggódjatok, minden rendben! Pár nap és újra lesz hangom, amivel tudom, hogy néha, néhányatok agyára megyek. – a mondat végére odarajzoltam egy smile-t, hogy tudják, hogy a humorérzékem a régi maradt.
-  Hogy vagy? – Harry gubbasztva ült le mellém.
-  Megvagyok! Mindent el fogok nektek mondani, de most, nagyon fáradt vagyok. – a kezeim el voltak zsibbadva, a szemeim pedig majd leragadtak.
-   Megyünk, hagyunk pihenni! – simított végig Louis karomszárán. – Gyógyulj meg!
-  Gyógyulgass! – csókolta meg Ian kézfejemet.
-  Köszönök mindent! – véstem fel minden erőmmel azt az egy szót, amivel el akartam nekik mondani, hogy mennyire is hálás vagyok.
-  Pihengess! – Louis terelt kifelé mindenkit, amíg Harry egy puszit lopott arcomra. Kedvesen mosolyogtam rá, majd ő is kisurrant a teremből. Hatalmas lelkiismeret furdalást és, ami még rosszabb volt, még nagyobb űrt is éreztem. Sajnáltam, hogy csak ennyi telt tőlem, hogy csalódást okoztam nekik, hogy így elhajtottam őket, holott ők mindent megtettek értem, de nem bírtam, nem bírok többet. Hunyorogtam szemeimmel, hogy küzdjek az alvás ellen, hogy ne hogy visszakerüljek abba az állapotba, amiből felébredtem. Amiért pedig „üres” voltam, üres volt a jelenem, az Niall miatt volt, a szerelmem miatt, akit oly régóta láttam, öleltem és csókoltam. Mintha csak óvodába lettem volna és vártam volna az anyukámra, minden percben megkérdeztem az óvó nénit, hogy mikor jön az anyu, ő pedig mindig csak azt válaszolta, ha gyorsan elalszol és felébredsz, már itt is lesz. Általában ez mindig így is volt, így reménnyel a szívemben, nem harcoltam tovább az ébrenlétért, és vártam azt, hogy itt lesz az én Manóm, ha felébredek.
***
Álmaimból egy kisebb köhögő roham ébresztett. Szám elé téve kezemet azt vettem észre, hogy a köpet ismét el van színeződve, ami egyet jelent azzal, hogy újra folyadék gyűlt a tüdőmbe.  Egy zsebkendőt vagy rongyot kerestem magam mellett, amibe bele tudtam volna törölni a kezemet és számat, de nem találtam, és ezért nem akartam ugrasztani senkit sem, gondoltam, ha jönnek ellenőrizni, majd szólok. Egyelőre megfelelt a háton fekvés, nem éreztem nyomást vagy fájdalmat, ám a köhögésben zavart. Még mindig fáradtnak éreztem magam, csak aludni akartam, de közben az is bennem volt, hogy várjam Niallt, hogy végre hallhassam a hangját, hogy érezzem érintését bőrömön. Nem is tudtam mire gondoljak, hogy hol marad. Talán túl sok volt neki, hogy így látott? Vagy már nem is akar látni? Szörnyű kétségek gyötörtek, mert, ha nekem szóltak volna, hogy a barátom, akit mindennél jobban szeretek, felébredt volna egy szívmegállás után, csapot-papot magam mögött hagyva rohantam volna mellé, hogy vele legyek, és elmondhassam neki, hogy mennyire is szeretem.  
Ahogy ezen gondolkodtam, könnyes tekintettel bámultam a fehér mennyezetet és észre sem vettem, hogy besüppedt ágyam széle. Komótosan fordítottam át fejem a jobb oldalra és vettem észre, hogy az én szőke manóm áhítatosan bámul engem. 


-  Maddie, Kincsem! – borult mellkasomra, még én arcára és feje tetejére helyeztem kezeimet. Szóltam volna, hogy már jól vagyok, már nem fáj, de nem tudtam hangot kiadni. Csak zokogtam szakadatlan, ahogy Niall puszilgatta bőrömet, ott, ahol nem érte kórházi köpenyem. Ahogy rám emelte tekintetét, egyből közelebb húztam magamhoz, és vadul megcsókoltam. Ebben a csókban benne voltak az elmúlt napok, a szenvedések, a fájdalmak, a sírások, a hiánya, minden, amit egymás nélkül kellett megélnünk. – Szóval, annyi minden eszemben volt, hogy mit is mondjak neked, amikor itt leszek, de most csak boldog vagyok, mert újra velem vagy. - meg akarta fogni a kezem, ám egy pillanat alatt észrevette, hogy vörös foltok vannak rajta, ahogy felsőmön is. – Maddie… - kerekedtek el szemei, még én mutogattam a mellettem heverő írószerre és lapra, amit kedvesen helyezett elém. Szinte firkálva, de leírtam neki, hogy:
-  Manóm! Kérhetnék egy vizes zsebkendőt?
-  Persze, Tündérem! De, miért nem beszélsz inkább? Mi a baj? Miért véres a kezed?
-  Ne haragudj, de nem tudok beszélni. Az intubáció megsértette a hangszálaimat, de ne aggódj, minden rendben! – már a megszokott sablonszöveget írtam, de korántsem volt minden rendben. - A vér pedig a kanül cserélésénél került rám. – hazudtam, de tudtam, hogy így helyes, nem szerettem volna, hogy ennél is jobban eméssze magát miattam.
-  Értem… - állt fel mellőlem, majd a csaphoz sétált, ahol bevizezett egy textil zsebkendőt és visszaült mellém. Lágyan megfogta kezemet és finoman végighúzta rajta a nedves kendőt.
-  Nem kell ezt csinálnod… - húztam ki felső végtagjai közül az enyémet és firkantottam az előttem heverő papírra.
-  Megfogadtam, hogy nem foglak elveszíteni. Sajnálom, annyira sajnálom, hogy nem voltam itt veled, amikor felébredtél, de meg volt az oka… Tudtad, hogy a süti csodákra képes? Persze, hiszen te tanítottad ezt meg nekem.
-  Nem értelek, Szívem…
-  Egy sütemény vigasztal, ha szomorú vagy, boldoggá tesz, barátságot köt, szerelmet kelt, bocsánatot kér, a lényeg, hogy hoztam neked valamit. – emelt fel maga mellől egy díszkosarat, amely tele volt halmozva mindenféle édességgel. Az orrjárataimat csak úgy csiklandozták a finom, édes illatok. Belenézve jobban a kosárba volt abban baklava, mignon, berliner, isler, macaron, csokigolyók, muffinok. Mindegyikről ódákat tudtam volna zengeni, hogy hányféle módon és ízesítésben lehet őket elkészíteni. – Nem tudom, hogy szabad-e már ilyeneket enned, de gondoltam, hogy örülni fogsz néhány finomságnak. Ha tudnád, hogy mennyit telefonálgattam és mentem ezekért, de azt akartam, hogy boldog legyél.
-  Fel akarsz hizlalni?
-  Nekem akkor is tetszenél, ha teltebb lennél, és azért bármit, hogy meggyógyulj.
-  Bolondom! Annyira köszönöm! – tettem le a mappámat és pofiját megérintve húztam magamhoz közelebb, hogy egy csókkal is meg tudjam köszöni figyelmességét.
-  Szeretlek! – csókolta ajkaimra.
-  Én is téged! – nyöszörögve súgtam vissza.
-  Ugye, meggyógyulsz?
-  Niall…
-  Üdvözlöm újra, Miss Willows! – halk kopogás után, Dr. Razak termett mellettünk, aki ígéretéhez híven vissza is jött hozzám, hogy ellenőrizzen. – Oh, elnézést! Nem akartam megzavarni semmit! – kért azonnal elnézést, amint látta, hogy társaságom van.
-  Jó napot, Niall Horan! – mutatkozott be a Manóm a kezelőorvosomnak.
-  Dr. Razak! – rázott kezet a két férfi. – Hogy van, Madelaine?
-  Kérem, csak Maddie! – körmöltem is az ívre. A Madelaine nekem mindig is olyan hivatalos volt. Anyukám használta mindig a Madelaine-t, amikor valami rossz fát tettem a tűzre, ezen kívül mindenki csak Maddie-nek ismert.
-  Szóval, Maddie! Ígértem, hogy vissza fogok jönni, megbeszélni a továbbiakat. Az elmúlt órák eredményei jók, értem ezt a cukorra, a vérnyomásra, a koleszterinre, amelyek az elégtelenséggel járnak, azonban úgy veszem észre, hogy a légzés nehézkes. Akkor, a már említett oxigénmaszkot meg is fogja kapni, délután pedig el fogják vinni egy röntgen és CT vizsgálatra. Ami pedig a továbbiakat illeti azért is jöttem, hogy elmondjam önnek a lehetőségeit. – vakarta meg homlokát az orvos, még Niallnek felragyogott az arca. – Az ifjú maradhat? – bólogattam, ami egyet jelentett az igennel. – Rendben! Nos, a célunk az, hogy megakadályozzuk a betegség súlyosbodását és csökkentsük a bal szívfél terhelését. Sajnos a szívelégtelenség egy krónikus betegség, ami miatt élethosszig tartó kezelést igényel. Ezzel a betegséggel számos másik betegség is jár, ilyen a magas vérnyomás, és a cukorbetegség. A gyógyszeres kezelés mellett léteznek nem gyógyszeres kezelések is, amelyek a következők: CRT és ICD. „A CRT lényege, hogy a bőr alá egy olyan ritmusszabályozó készüléket ültetünk be, amely a szívbe vezetett elektródjával mindkét kamrát ingerli, javítja a meggyengült szív összehúzódásának összerendezettségét, harmóniáját, s egyben védelmet nyújt a szabálytalan szívritmus okozta hirtelen halállal szemben. Az ICD szintén csökkenti a hirtelen szívhalál bekövetkeztét. Ez a speciális szívritmus-szabályozó készülék képes egy esetleges életveszélyes ritmuszavar megszüntetésére. Folyamatosan elemzi az EKG-t és ha életveszélyes, gyors szívritmuszavart észlel, azt rövid, gyors szívingerléssel, vagy elektromos sokk leadásával (defibrillálás) megszünteti, gyakorlatilag újraélesztést végez.”(http://www.debkard.hu/betegtajekoztato/betegtajekoztato?view=41)
Persze, nincs garancia arra, hogy ne történne súlyosbodás, ami azt jelentené, hogy az utolsó stádiumba kerül, ahol már csak egy szívátültetés segíthetne. Sajnálom, ha túl nyers voltam, de úgy gondolom, hogy itt az őszinteség a legfontosabb és nincs helye annak, hogy áltassam önöket. Ajánlom, hogy kérje ki egy dietetikus tanácsát is a fogyasztható ételekről, és az nem az, ami ön mellett van. – nézett sandán kosárkámra. Hoztam önnek egy részletes leírást a kezelésekről és, ha bármilyen kérdése van, nyugodtan jelezze felém.
-  Nagyon köszönjük, doktor úr! – hálálkodott Ni, miközben ismét megszorította orvosom kezét.
-  Jobbulást! – köszönt el a doktor, majd hagyta el a szobát.
-  Szerinted? – keservesen pillantottam Nire, akin elnézve még emésztette a hallottakat.
-  Szerintem, szökjünk meg.  
-  Szerintem is. – kúszott keserédes mosolyra a szám. Elfáradtam, miközben hallgattam a doktort, nem akartam megbántani Niallt, de borzasztóan kimerültem.
-  Látom, hogy nagyon agyalsz.
-  Nem, ne haragudj! – suttogtam rekedten magam elé.
-  Van még időd dönteni, hogy mit is szeretnél.
-  Te, mégis hogyan tudnál dönteni egy ilyen helyzetben? Vállalnád a kockázatot vagy maradnál a biztos mellett?
-  Az nem számít!
-  De, nekem igen is számít! – ellenkeztem.
-  Rendben! Ha én, a te helyedben lennék, akkor azt tenném, amivel még a legtöbb időt tölthetném veled, a családommal és a barátaimmal. Ha sosem kockáztatunk nem várhatjuk, hogy nyerjünk is. Most úgy gondolod, hogy rizikós egy ilyen szerkentyű a bőröd alatt, és inkább maradnál a bevált gyógyszereknél, de a gyógyszerek nem fognak segíteni, amikor baj van. Nem akarlak befolyásolni, ha a piruláknál maradsz megértem és, ha egy defibrillátorral a kulcscsontod alatt szeretnél élni, azt is. Úgy cselekedj, ahogyan azt te jónak látod, ahogy neked jó. Ne érdekeljen, hogy én mit mondok vagy, hogy más mit mondd, ez a te döntésed.
-  És, ha súlyosbodik az állapotom? – tértem ki arra, amiről egyikünk sem szeretett volna beszélni, de nem a szőnyeg alá besöpörhető dolog.
-  Erre ne is gondolj! Ha mégis így lenne, azt is valahogy megoldanánk…
-  Nagyon hosszú a várólista… - észrevettem az arcán, hogy megtört benne valami, tudta, hogy igazam van, de nem akarta beismerni.
-  Most kimegyek, hagylak pihenni! – nyomott egy csókot homlokomra, majd bejárat felé tartott, igyekezett leplezni, de láttam, hogy szemeit törölgetve lépett ki a folyosóra. Nem akarta, hogy sírni lássam, hogy észrevegyem azt, hogy kilátástalan a helyzetem. Nem szerette volna mutatni, hogy miközben győzköd minden szava hazugság azzal szemben, amit gondol, mert valójában az ő fejében is az járhatott, hogy hamarosan el fog veszíteni. 

2 megjegyzés:

  1. Imádom. Siess a kövivel <3<3<3<3
    xxx Kinga <3

    VálaszTörlés
  2. Nem meglepő módon de...IMÁDOM A SZÓ LEGSZOROSABB ÉRTELMÉBEN❤❤❤

    VálaszTörlés