2016. november 19., szombat

36. Fejezet: "Küzdj, Angyalom!"

Sziasztok Tündérek!
Meg is érkeztem Naddie történetének folytatásával, amihez kellemes olvasást kívánok! Nagy örömmel olvastam az előző fejezethez érkezett hozzászólásokat, és tapasztaltam, hogy sokatokat megérintettem. Puszi BR <3

„Lassan egy napja feküdtem magatehetetlenül egy maláj kórház intenzív osztályán, egy csővel a torkomban, tapaszokkal a testemen, amelyek gépekhez voltak csatlakoztatva, és egy vastag cső lógott ki a karomból. Azt hittem, hogyha felébredek nem fogok emlékezni semmire sem, ám a lelkem egy része nagyon is éber, magam sem tudom miért, de tudok mindent, ami velem és, ami körülöttem történik.
Niall szomorú és megtört arcát nézegettem, ahogy ő halkan sírt mellettem. Sosem akartam, hogy így lássam, semmiért sem, főleg magam miatt nem.”
-  Még így is, hogy alszol, olyan gyönyörű vagy, olyan angyali, olyan földön túli. – simított végig fehér orcámon, amit éreztem.
-  "Mondtam már, hogy édesen tudsz bókolni? – bújtam vállához.”
-  Fiatalember! Késő van! A kisasszonynak pihenésre van szüksége! – nyitott be hozzánk a már-már sokat emlegetett főnővér, aki nem is olyan félelmetes, mint amilyennek leírták. – Odakint nyugodtan le tud ülni!
-  Még egy percet hadd kérjek! – oly lágyan tekintett a szigorú hölgyre, hogy megesett rajta a nővér szíve.
-  Rendben, még egy perc! – lépett ki ajtómon a teltkarcsú ápolónő.
-  Mennem kell, Drága! Itt leszek a folyosón, nem hagylak magadra! – mint a nap elején is, kaptam tőle egy lágy homlok puszit, nem szívesen, de hallgatott az ápolóra, és lassan elhagyta a helyiséget.  
„Egyedül maradván már kívülről fújtam, hogy hány darab csempe található a falon, szinte már fel sem tűnt a fertőtlenítőül használt klór erős illata, a tudatom kezdte kizárni a folyamatos zavaró hangokat, a karomban a tű helye már nem csípett, kezdtem megszokni az állapotomat, ami nem jelent jót, nagyon nem.
Pihennem kellene, hogy a Niallnek tett ígéretemet be tudjam tartani, miszerint talpra fogok állni. Annyian várják, hogy felébredjek, még nem lehet vége. Ha látni fogom a fehér fényt biztosan nem fogok felé tartani, nekem még itt dolgom van, befejezetlen ügyeim. Iz és Patrick tortáját elkészítenem, egy fergeteges leánybúcsú szervezése és, ami a legfőbb számomra, amit a leginkább szívemen viselek, hogy ott állhassak Izzie mellett az oltárnál, mint a koszorúslánya. Ezekért tudtam imádkozni, hogy legalább ez a néhány esemény még az életem része legyen, hogy lássam a legjobb barátnőmet férjhez menni. Külön áldás lenne, ha még ez idő alatt is Niall mellett tudnék lenni, ölelni őt minden percben, hiszen nem tudhatom, hogy ezek után melyik lesz az utolsó pillanat az életemben. Gondolataim örvényében elaludtam, ám már magam sem tudtam különbséget tenni álom és valóság között. Egy jelet vártam, hogy valaki azt mondja, hogy ne aggódjak, reggel fel fogok ébredni.
Szedd össze magad Maddie! Meg tudod csinálni! Csak ki kell nyitni a szemed és kész. – mondogattam magamnak, hogy talán sikerül megrebegtetnem pilláimat.
-  Jól mondod, Prücsök! – hallottam meg egy nagyon régen hallott kedves hangot.
-  Papa? Meghaltam? – néztem körbe, de nem változott semmi sem.
-  Azt hiszem, kijár egy ölelés nagyapádnak. – tárta szét karjait, amelyekbe beletemetkeztem, akár csak kiskoromban.
-  Már 12 éve, hogy utoljára karoltalak. Hiányzol! – adtam puszit piros arcára, amely pont olyan volt, mint az emlékeimben. – Nem akarok meghalni Papa! Nem is értem, miért vagy itt?
-  Ha úgy tetszik, én vagyok a te őrangyalod. Már életemben is te voltál a legfontosabb nekem, akár csak nagyanyádnak. Remélem, tudod, hogy csak a képzeletedben létezem?
-  Csodás! A halott nagypapámmal beszélgetek. Akkor ezek szerint nem csak alszom, de meg is őrültem. – fogtam meg a fejem, és ültem le egy székre.
-  Angyalom! Azért vagyok veled, hogy elmondjam mindenért meg kell küzdeni az életben, legfőképp az életért. Érzem, hogy lassan kezded feladni, a szíved hol gyengébb, hol erősebb, de még maradnod kell, ahogy te is mondtad. Élned kell a szerelemért, élned kell a barátaidért, élned kell, hogy alkothass. Küzdened kell az álmaidért, ahogy mindig is tetted. Szeretném látni idefentről a gyönyörű dédunokáimat, nagymamád mosolyát, amikor megpillantja és karra veszi őket, mert akkor én is hasonlóan teszek. Felnőttél, és gyönyörű hölgy vált belőled, mint az édesanyád a te korodban. A legfájdalmasabb dolog volt a halál számomra, nem azért, mert fájt, hanem mert tudtam, hogy fájdalmat okoztam vele annak az embernek, akit a világon a legjobban szerettem. Én már nem éreztem, de a szeretteim annál inkább szenvedtek. Bennetek élek tovább, a szívdobbanásaitokban, ott vagyok, ha sírtok, ha nevettek. - végignézve rajta semmit sem változott, ahhoz az öreg úrhoz, akire én emlékszem. Őszes haja most is hátrafésülve, azt a kötött bézs színű felsőt viselte, amit nagymamám annyira szeretett rajta, szemei pedig olyan élettelin csillogtak, mint, mikor a kertben játszott velem. – Olyan vagy nekem, mint egy hópehely, különleges, más a többi között. – nagy, érdes tenyerei érintették pofimat, amelyekre ráfolytak könnycseppjeim.
-  Látlak még?
-  Várni foglak a csillagokban! Küzdj, Angyalom!
-  Ígérem, Papa! – amelyen csendesen érkezett, olyan csendesen is távozott.”


-  Jó estét, Kedvesem! Bocsánatot, hogy már megint zavarlak, de ki kell cserélnem a katétert és az infúziót. – egy nővér érkezése zavart meg.
-  "Jó estét! Csak tegye, amit kell! – legyintettem, már nem is foglalkoztam vele, hogy mit is tesznek velem. A nő a feladata végeztével magamra is hagyott. Ezek után órákon át tűnődtem, várakoztam, járkáltam, majd hirtelen, mintha megnyílt volna a szívem, meleg öntötte el testemet, és kezdtem azt érezni, hogy már nem csak külső szemlélője vagyok a történéseknek.”
Hajnalban arra riadtam, hogy a szemeimből valóban könnycseppek bugyogtak, amelyek végigfolytak a fülem mellett, le egészen a párnámig. Azt hittem megfulladok, ahogy igyekeztem levegőt venni, az intubálás  megakadályozott abban, hogy oxigént juttassak tüdőmbe, még egy gép hangosan jelzett mellettem. Egyszeriben nagy felfordulás kerekedett körülöttem. Egy orvos és több ápoló is körbe vett, majd megszabadították torkomat a csőtől, amely eddig segítette légzésemet. A cső kihúzása után émelyegtem, valamint nagyon fájt a garatom. Furcsa volt újra észnél lenni, kábán meredtem a körülöttem állókra. Hiába voltam ébren, ám még mindig abban a labilis világban éreztem magam, ahonnét visszatértem. Nem tisztán emlékszem mindenre, ami ekkor történt velem, sőt túlnyomó részt semmire. Arra sem emlékszem, hogy hány napja fekszem itt, egyáltalán tudnak-e arról, hogy itt vagyok, mintha kiesett volna minden. Az orvos hadovált nekem valamit, de olyan fáradt voltam, hogy inkább vissza, becsuktam szemeimet.
***
Pirkadatkor a nap halvány sugarai ébresztettek. Fáradt voltam, fáradtabb, mint bármikor. A szám íze keserű volt, a karomon két nagy lilás-feketés folt jelezte, hogy egy-két vénám bedurrant, az ajkaim széle ki volt cserepesedve, a fejem sajgott, és úgy éreztem, hogy a mellkasomon több plusz kiló súlyt kellene viselnem. A drótoktól még nem szabadultam meg, egyedül a lélegeztető gép került távolabb tőlem. Megpróbáltam megmozdulni, esetleg felülni, de annyira erőtlen voltam, hogy a fejemet sem bírtam felemelni, ezért jobbnak láttam, ha csak fordítom azt.
Meglepődve vettem észre, hogy a kopár és rideg falakat, meleg színű festett térelválasztók váltották fel, magam mellett pedig egy egész virágbolt is eltörpült. A színes, illatozó növényekből egyből tudtam, hogy már értesültek arról, hogy az éjjel végre magamhoz tértem, és ismét könnyezni kezdtem a határtalan kedvességük láttán.
Már-már múló emlékek voltak csak az elmémben az elmúlt órákról, bár lehet, jobb is, ha nem emlékszem mindenre. Mintha, hallottam volna, hogy beszéltek hozzám, meg is érintettek, és láttam nagypapámat, még beszéltem is vele, de tudom, hogy valahol mélyen csak a tudatom játszadozott velem, mégis olyan élethű volt, olyan, mintha hosszú időre elment volna, de egyszer csak hazatért, mert tudta, hogy szükség van rá.
Nem ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, hogy itt a vég, de ez volt az első alkalom, amikor megérintett a halál lehelete, amikor azt mondtam, hogy nem bírok harcolni, de harcolnom kellett, minden erőmmel, nem magamért, nem magam miatt, hanem azért, hogy ne szenvedjenek azok, akik fontosak nekem.
Meg akartam szólalni, hangoztatni a hangom, hogy ne aggódjanak, már jól vagyok, és itt maradtam velük, de minden erőlködésem ellenére is csak egy hörgés tört ki belőlem, amely hatására egyből erős ütemben kezdett pityegni a szívem funkciót figyelő monitor. Egy férfi gondozó sietett be hozzám, hogy ellenőrizze életfunkcióimat. Miután minden stimmelt, állítgatott valamit a kijelzőn, majd hozzám fordult.
-  Jó reggelt, hölgyem! Hogy van? Tudja, hogy hol van most? – tényleg meg szerettem volna szólalni, de inkább hasonlított a hangom egy mélyen kongó bádogvödörre. – Jól van! Ha nem megy, ne erőltesse! Intubáció után gyakori, hogy megsérülnek a hangszálak is, de ne aggódjon, egy-két nap és vissza fog térni a hangja. Ha megbocsájt, megyek és szólok Dr. Razaknak! – meg akartam volna köszönni, de nem ment. Vártam, hogy mit fog mondani az orvos, de arra még inkább vártam, hogy újra láthassam a kék szemű manómat, érezhessem forró ajkait az én száraz számon, halhassam Louis poénjait, Liam aggódó szavait, Harry szívhez szóló anekdotáit, Amy csicsergő és Ian nyugtató hangját.
-  Üdvözlöm, Miss Willows! Dr. Razak vagyok! Én fogadtam önt, majd én is folytattam a kezelését. Ismeretlen kórelőzménnyel hozták be önt a mentősök, itt azonban megállapítottuk, hogy súlyos szívelégtelenséggel küzd. Tájékoztatnom kell arról is, hogy a szíve egyszer meg is állt, ezt követően tudattalan állapotba került, a légzése összeomlott, így intubációra volt szükség. Gyomorszondán keresztül történt a táplálása, ezért is van egy cső vezetve az orrába, valamint megkatétereztük, hogy a vizelet ürítése megtörténjen. – mondta és mondta a magáét az orvos, aki egy alacsony, idősödő úr volt. Ősz haja kopaszodott, szemén szemüveget viselt, és nem tudtam elmenni az mellett, hogy minden második szaván gondolkodnom kellett, annyira törte az angolt. Meg szakítottam mondandójába, amikor jeleztem neki, hogy le szeretném írni azt, amit gondolok. Kaptam rögtön tollat és papírt, majd leírtam neki, hogy tudok a betegségemről, és megköszöntem, hogy megmentette az életemet. Csak mosolygott, majd folytatta. – A gyomorszondát még bent tartanám és továbbra is ezen keresztül folyna a táplálása és, ha ezek után is nehezen menne a légzés kapni fog egy oxigénmaszkot. A nyelés és a beszéd még egy ideig fájdalmas lesz, de pár nap múlva már megpróbálhat pépes ételt fogyasztani. Egyelőre hagyom pihenni és, ha később visszajövök, megbeszéljük a lehetőségeket. – finoman veregette meg vállamat, és sietett is tovább, ám az ajtóból visszaszólt. – Egy focicsapatnyi ember várakozik arra, hogy láthassák, ha szeretné, behívom őket. – már firkantottam is a lapra, hogy azt megköszönném. A bejárat nyílásával öt ismerős arcot véltem felfedezni a látogatóim személyében, mind kedvesek számomra egytől egyig, de a legfontosabb pofit nem találták szemeim. Talán nem voltam eléggé felkészülve, hogy fogadjam a barátaimat, és mit fognak szólni, hogy így látnak, de, amikor bejöttek csak vigyorogni tudtam rájuk, ám látva megviselt fizimiskájukat inkább bújtam volna el, minthogy miattam törjék így magukat. Ott állt előttem Amy, Ian, Harry, Louis és Avril. Nem tudhattam, hogy a Manó miért nem csatlakozott hozzájuk, de megígérte, hogy itt lesz, és én bízom benne. Már tudom, hogy nem szégyenít meg, nem bánt, egyszerűen csak biztonságot nyújt, olyat, amiben önmagam lehetek, felülkerekedhetek a félelmeimen. Kulcsot adtam neki a szívemhez, az már csak rajta áll, hogy mit tesz vele. Egyszerűbb is az élet, ha bízik valaki valakiben, mert ez az érzés megnyugtat, segít a nehéz időkben. Nem volt más választásom, mint várni rá, közben pedig boldogan tekintettem a srácokra és lányokra, és egyszerűen élveztem a pillanatot, hogy megadatott nekem, hogy még láthatom őket, és elmondhatom nekik, hogy mennyire is köszönöm, hogy vannak nekem. 

3 megjegyzés: