2016. november 5., szombat

34. Fejezet: "Megmondanád, hogy sajnálom?"

Sziasztok Tündérek!
Remélem mindenkinek jól telt az őszi szünet! Én dolgoztam, de ez nem akadályozott abban, hogy hozzam számotokra a folytatást. Kellemes olvasást kívánok! Puszi BR <3

Testének melegsége óvott és védett, mint egy nagy polár takaró. Nyugalmat és békét éreztem testem egészében, ami igencsak meglepő volt számomra. Az egész napos aggódás, stressz, munka elszívta minden erőmet, amelyet vissza kellett nyernem, és ehhez a legjobb helyet és személyt választottam. Két védelmező kart, és egy kócos, szőke, ír fiút, akinek angyali hangja mosolyt csal sok millió ember arcára.
-  Na, mesélj Százszorszépem, mi minden történt veled? – helyezkedett el kényelmesen, úgy, hogy közben lássa arcomat.
-  Hát, a reggel nem indult valami fényesen… - görbültek lefelé ajkaim, ahogy arra gondoltam, amikor elolvastam Iz aggasztó üzenetét.
-  Hogy-hogy? – húzott közelébb magához.
-  Izzie írt, hogy az állatorvosi ügyeleten vannak, mert Nana rosszul lett. Gondolhatod, hogy-hogy megijedtem, azonnal fel is hívtam, de akkor még nem tudott semmit se mondani. Görcsben volt a gyomrom, nem tudtam arra koncentrálni, amit csinálok, ám hamarosan csöngött a telefonom, és hála az égnek megnyugtató híreket kaptam Iztől. Szerencsére semmi komolyabb probléma, bár így sem vagyok nyugodt teljesen, mert tüdőgyulladása van az én drágámnak.
-  Azt hittem, hogy én vagyok a drágaságod!
-  Niall… - csaptam finoman mellkasára.
-  Jól van, na! Tudod, hogy csak viccelek. Remélem, hogy minél hamarébb meg fog gyógyulni, és még sokáig tehet téged boldoggá. – adott csókot kézfejemre. - Megnyugodtál, hogy tudod nincs nagy baj?
-  Igazából, szörnyen érzem magam. Nem itt, hanem otthon kellene lennem, és ápolnom az én négy lábon járómat. – szontyolodtam el újra.
-  Madd! Értem én, hogy szereted a kutyusodat, és mindent megtennél érte, de jó kezekben van, vigyáznak rá. Gondolj egy kicsit magadra is! Nem tesz jót a sok utazgatás. – egyre jobban szerettem ezt az énjét, amikor még a széltől is óvna.
-  Iz is azt mondta, hogy maradjak a fenekemen.
-  És, igaza is van. Akkor a legjobb, amikor így mellettem vagy. – csókolt homlokon. – Meg fog gyógyulni!
-  Tudom… hát te, vagyis ti, merre töltöttétek a napot?
-  Voltunk egy reggeli rádióműsorban, interjút adtunk, kipróbálhattuk a Sepak takraw nevű maláj csapatjátékot…
-  Hogy mit? – szakítottam félbe.
-  Ez egy olyan játék, ahol csak a lábadat és fejedet használhatod. Úgy, mint a röplabdában ki van feszítve középre egy háló, és a fölé ugorva rúgják a labdát az ellenfélnek. – magyarázott lelkesen, amiből azt szűrtem le, hogy elnyerte tetszését ez a játék.
-  Ti ezt komolyan tudtátok játszani? – hitetlenkedtem.
-  Jó, őszintén csak dekázgattunk, és csodálkoztunk, hogy miket művelnek a játékosok a pályán.
-  Így már okés a dolog. – nevettem.
-  Rendben, egyszer majd kipróbálod te is, és meglátjuk, hogy akkor is ilyen nagy lesz-e az a csöpp kis szád.
-  Oh, ezt vegyem fenyegetésnek? – húztam föl szemöldökeimet.
-  Oh, vegyed! – kuncogott, majd édes ajkaival egyből lecsapott az enyémekre.
-  Lassan mennem kell! – cirógattam meg pofiját.
-  Nem! – karolt át, úgy, hogyha akartam sem tudtam volna szabadulni.
-  Muszáj…
-  Csak azt muszáj megtenned, amit akarsz. - tartott még mindig szorosan.
-  Alku? Ha, még maradok egy negyed órát, elengedsz?
-  Majd meglátjuk…


Az idővel nem is foglalkozva hunytam be szemeimet, észben tartva azt, hogy hamarosan magára kell hagynom a Manómat.
Az óra ütemes járásával megjelentek az álmok is, amikből menekülni akartam. Hol Nana szenvedését láttam magam előtt, hol pedig egy sötét felhőt, ami folyamatosan engem üldözött. Jajveszékelések hada hallatszódott ki a sötét fellegből, és csak egy valamire tudtam koncentrálni, hogy engem nem nyelhet el a feketeség. Fejvesztve, sikítva rohantam, amikor a távolból a nevemre lettem figyelmes, és a hang csak erősödött, amely a nevemet szajkózta.
Hirtelen pattantak ki szemhéjaim, Niall könyökölt felettem aggódó tekintettel. Kékjeibe nézve már messzinek tűntek rémképeim, ám mégis remegtem.  A mobilomra pillantva régen a saját ágyamban kellett volna lennem, és kipihennem magam a holnapi napra. -  Maddie, mi a baj Édesem? – söpörte ki arcomból izzadt tincseimet.
-  Rosszat álmodtam. – nyeltem egy nagyot, és riadtan vizslattam át a szobát.
-  Hozok neked egy kis vizet. – hagyott egyedül, amíg elsétált a mini bárhoz, és kivett számomra egy hűtött ásványvizet. – Tessék! – bontotta föl nekem az üveget és adta kezembe.
-  Köszönöm! – ültem föl, és hálálkodóan pillantottam rá.
-  Szeretnél róla beszélni?
-  Nem! – jelentettem ki, mire ő megsimogatta a lábam szárát, és visszafeküdt mellém az ágyba.
-  Engem láttál álmodban meztelenül, hogy ennyire megijedtél? – törte meg a csendet.
-  De bolond vagy! – húztam mosolyra a számat.
-  Szóval, ha még nem meséltem volna, van egy 3 éves unokaöcsém, aki a legmenőbb kis srác az egész világon. – igyekezett elterelni gondolataimat.
-  Komolyan? És, hogy hívják?
-  Theo. Haláli kis kölyök, komolyan én vagyok a legszerencsésebb nagybácsi. – áradozott a kicsiről, akit teljes szívével szeret. – Nézd csak! – vette elő telefonját, és mutatott a kisfiúról néhány fotót. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy új „szerelemre” leljek. Kiköpött Niall, ha nem tudnám, hogy az unokaöccse, biztosra állítanám, hogy a kisfia. Világos, kék, nagy szemek, szőkés-barnás rakoncátlan tincsek, és, ami igazán jellemzi Niallt, az a csalafinta fél mosoly a szája szegletében.
-  Egyem meg, de édes! Nagyon szép kisfiú! – gyönyörködve nézegettem fényképeit.
-  A bátyámék szeme-fénye.
-  Azt el is hiszem. Tudod, nekem is tervben van egy gyerkőc, vagy akár egy tucat is. Már egész pici koromban elterveztem, hogy anyuka leszek, de jelen pillanatban nem úgy néz ki, hogy valóra válik az álmom. – halkult el a hangom.
-  Csodálatos édesanya leszel, és remélem egy napon, majd a közös gyermekeinket nevelgethetjük. – nyúlt állam alá, hogy a szemeimbe tudjon nézni.
-  Te hiszel ebben?
-  Ha nem hinnék, nem lenne értelme semminek...
-  Pedig, hogy utáltalak az elején.
-  Ennyire ne szeress! – tettette a durcát.
-  Én duzzogóm. – adtam egy lágy puszit szájára. – Már kérdezni akartam, de nem mertem, hogy mi a helyzet Regivel?
-  Mi lenne? – nézett rám furán, hogy felhoztam ezt a témát.
-  Nem beszéltem vele egy ideje, nem is hívott, és kíváncsi vagyok. Roppantul érdekelne, hogy elmentél-e azokra a bizonyos találkára, avagy sem? – legördült rólam, majd hanyatt feküdt, kezeit tarkója alá tette, és vett egy nagy levegőt.
-  Egyszer találkoztam vele azóta, de nem mostanában. Akkor is csak azért, hogy elmondhassam, már nem őt szeretem. Ha ezt azért hoztad fel, hogy tudd, nem csallak meg, akkor most már tudod.
-  Semmi ilyen szándékom nem volt, csupán érdeklődtem, de látom még most is érzékenyen érint a Regina téma.  
-  Már miért érintene érzékenyen? – csattant föl.
-  Még mindig érzel valamit iránta? – bújt elő belőlem a kapcsolatok sokaságát tönkretevő féltékenység.
-  Ez még így kellett éjszakára, ugye? Miért nem lehet megérteni, hogy számomra csak te vagy? – idegesen kelt föl, és caplatott a fürdőbe, ahol hangosan csapta be maga után az ajtót. Nem értettem semmit, csak nagyokat tudtam pislogni, és idejét láttam annak is, hogy távozzak. Nem értettem a kirohanását, amikor csak egy szimpla kérdést tettem fel a volt barátnőjéről, aki mellesleg a barátom, és már rég nem beszéltem vele. Azok a fiúk viselkednek így, akiknek vaj van a fülük mögött, máskülönben csak annyit mondott volna, hogy ő már a múlt. Talán hiba volt tőlem, hogy rákérdeztem Ginára, de álmomban sem hittem, hogy ez lesz a vége. Az imént még vidáman mesélt az unkaöccséről és csókolgatott, most meg, mint egy őrült magára zárta az ajtót. Eszemben volt, hogy kopogtassak és megpróbáljam kicsalni a helyiségből, de inkább hagytam, hogy hadd duzzogja ki magát, és majd holnap megbeszéljük a történteket.
A hasamban görccsel léptem át a szobánk küszöbét Amy-vel és reménykedtem, hogy a szobatársam már rég az igazak álmát alussza. Nem vágytam másra, mint arra, hogy beálljak a tus alá, és áztassam magamat, amíg csak kedvem tartja.
Kikapva a takaróm alól a pizsamámat mentem a fürdőbe, ahol megszabadítva magamat ruháimtól álltam be a zuhanykabinba. A mellkasom remegett, ránézve a bokáimra pedig két nagy elefántlábat láttam, szédültem, és a hányinger is rám tört, igyekeztem higgadtan átvészelni a már jól megszokott szívritmuszavart. A kicsempézett falnak dőltem, és vártam, hogy szűnjenek a tünetek. Nagyon kimerítő tud lenni ez az állapot, és van, hogy még napokig érzem azt, hogy menten össze tudnék esni.
Vártam, és vártam, hogy majd jobb lesz a helyzet, de nem akart helyreállni a szívdobogásom. Nem akartam egy újabb kórházban kikötni, újabb kezeléseket kapni, csak erre tudtam gondolni, na meg arra, hogy elhanyagoltam magam, és nem figyeltem úgy az egészségemre, mint kellett volna. Niallt eszem ágában sem volt hibáztatni azért, ami történik velem. Így is, úgy is elért volna újra ez az állapot, csak idő kérdése volt.
„- Mindjárt jobb lesz!” - mondogattam magamnak, de mire a végére értem, a sírás is megkörnyékezett. Nem volt erőm felállni, és felébreszteni Amy-t, ahhoz meg pláne nem, hogy kiabáljak. A legrosszabbon járt a fejem, azon, hogy majd itt fognak rám találni, csupaszon, kihűlve. A vég kongatta fejem fölött a harangot, ám Niallre, a fiúkra, és a barátaimra gondolva nem tehettem meg, hogy feladom. Összeszedve minden, még létező erőmet, magamra vettem köntösöm, kibotorkáltam a sötét szobába, Amy mellé térdepeltem, és veregetni kezdtem a vállát. Egyre inkább húzott lefelé az a sötétség, amivel rémálmomban is találkoztam. „ – Még nem halhatok meg, még nincs itt az idő!” – hesegettem el a rémképeket, ahogy egyre inkább szorított mellkasom.
-  Mi az? Mi van? – Amy rekedten szólalt meg, még én a két ágy között feküdtem mozdulatlanul. – Madd, te vagy az? – riadt föl, nyöszörögni tudtam, hogy észrevegyen. – Madd? – kapcsolta fel a kislámpát az éjjeliszekrényen. – Maddie! – kiabált, ahogy meglátott a földön feküdve. – Mi a baj? Mondj valamit! – telepedett mellém, és paskolgatni kezdte arcomat. – Istenem, lila a szád! Azonnal szólok a recepcióra, hogy hívják a mentőket! – beszélt hozzám, még a telefonért nyúlt.
-  Meg…megmond…megmondanád Niall…Niellnek, hogy…sajnálom?! – hirtelen fuldoklás tört rám.
-  Majd te, megmondod neki! – tartott karjaiban. - Hol vannak már a mentők? – óráknak tűnt, mire hangos kopogtatás jött a bejárattól. Amy rohant, hogy ajtót nyisson. Eszméletemnél voltam, és annyira hideg volt, hogy remegett az egész testem. Két férfi guggolt felém, kérdezgettek, de Amy volt az, aki beszámolt a történtekről. Az egyik orvos a szemembe világított, még a másik a vérnyomásom mérte, egy tűszúrást éreztem a karomban, majd a számra egy lélegeztető ballont helyeztek, hogy megkönnyítsék légzésemet. Rám helyeztek egy EKG készüléket is, hordágyra fektettek, és a következő emlékemben már a mentőautóban feküdtem, amely gyors tempóban haladt a legközelebbi kórház felé velem, még a kocsi szirénája szüntelenül jelezte az autósoknak, hogy húzódjanak félre. Oldalra nézve, Amy-t pillantottam meg, aki folyamatosan csak zokogott, még kezemet szorította. Féltem, ha behunyom szemeimet, tán soha többé nem ébredek fel, de nagyon fáradtnak érzetem magam, túl fáradtnak.

4 megjegyzés:

  1. Jèzusoom.
    Itt abba hagyni?!
    Ha nem imàdnàlak ennyire, komoly patàliàt csapnèk.💖
    Nagyon nagyon siess a következő rèsszel!💝

    VálaszTörlés
  2. Így abba hagyni...imádom <3<3 Siess a kovivel
    xxx Kinga <3

    VálaszTörlés
  3. Jézusom, Madd. Tarts ki! Minden rendben lesz, ugye?! Összeszorult szívem miközben utolsó soraidat olvastam...
    Niall annyira törődőnek tűnik mikor becézgeti Maddiet. Aranyosak. Mindazonáltal nem hibáztatom Maddiet, amiért rákérdezett erre a Regi-ügyre. Ugyan miért ne tenné? Azzal a "vaj van a füle mögött" gondolatával igencsak bogarat ültetett a fülembe. Kíváncsian várom, hogy vajon igaza lesz-e. Egyébként Niall kirohanása is valamilyen szinten érthető, hisz ki örülne annak, ha a barátnője bizalmatlankodna. Nyilván Ninek is rosszul esett.
    Hatalmas izgalommal várom a mielőbbi folytatást! Addig is izgulok Madd állapotát illetően! <3

    VálaszTörlés
  4. Időtlen-idők óta nem írtam. Bocsánat. Egyszerűen nem volt rá időm, de azért figyelemmel követem a történet alakulását. Minden héten tűkön ülve várom az új részt és mint mindig most sem okoztál csalódást. De ez a lezárás! Soha nem fogom megszokni. Kínszenvedés, ahogy az idő telik a következő részig.
    Imádom!
    Puszi és hatalmas ölelés,
    Veronika

    VálaszTörlés