2016. szeptember 18., vasárnap

28. Fejezet: "Te nem tudsz gyűlölni!"

Sziasztok Tündérek! 
Meg is hoztam a folytatást, amihez kellemes olvasást kívánok! Puszi! <3

Hosszasan, és szúrósan néztünk egymás szemeibe, mintha soha nem csókoltuk volna egymást, mintha minden ölelésünk feledésbe merült volna, mint egy régi könyv megkopott lapjai. Ki ez a fiú? Gondoltam magamban, ahogy végignéztem rajta.
-  Ne itt! – szóltam rá erélyesen. Amy értetlenül méregetett mind a kettőnket, sőt a szomszédos pultoknál dolgozók is ránk kapták tekinteteiket.
-  Ne szégyelled, hogy egy „K” betűs nőszemély lettél! – szívem szerint adtam volna neki még egy pofont, ami csak olaj lett volna a tűzre. Ezt belátva dobtam le kötényem az asztalra, és könnyeimmel küszködve hagytam el a helyiséget. Olyan helyet akartam találni, ahol nem zavar senki, ahol kisírhatom magamból minden bánatom. Még én vagyok az utcalány azok után, amit ő tett velem. Soha nem fogom neki ezt megbocsájtani, sőt innentől kezdve számomra ő nem is létezik. Ostobának tartom magam, és az is vagyok, hogy hittem neki, és bíztam benne. Már a megismerkedésünk is kiábrándító volt, az pedig, ami utána jött még inkább. Normális, és reálisan gondolkodó lányok szóba sem állatok volna egy olyan sráccal, aki minden nap megbántja őket, és megalázza. Én pedig csak nyeltem, és nyeltem, mert vonzott ez a fajta személyiség, kihívást láttam benne, hogy meg tudom változtatni, és sikerült is elérnem a célom, ha csak egy rövid ideig is. Ő ilyen. Arrogáns, nem törődöm, és nekem ilyen emberre nincsen szükségem.
-  Hé-hé! Elsodorsz! – szóltak utánam, de én, mintha meg sem hallottam volna, kerestem a legjobb búvóhelyet. – Várj már! Maddie! Hallod? – szólongatott egy ismerős hang, majd fogást éreztem jobb csuklóm körül.
-  Oh, Louis! Ne haragudj! Tudod, épp sietek, és ilyenkor se látok, se hallok. – hadartam el bocsánatkérésemet, de szemeimet végig a padlóra szegeztem.
-  Sok emberrel találkoztam már, és ismertem meg az évek alatt, és ez alatt az idő alatt megtanultam olvasni a sorok között, ha érted, hogy mire gondolok… Valami nem stimmel, ugye? 
-  Valami? Chö… az egész életem nem stimmel! – gúnyosan felnevettem.
-  Szeretnél róla beszélni?
-  Nem akarom rabolni az idődet! Egyébként nem is ismerlek valami jól, és ne is haragudj, de egy idegennek nem szeretem kitárni a magánügyi gondjaimat… - a mondat befejeztével éreztem, hogy elvetettem a sulykot.
-  Igen, igaz, hogy nem sokat tudunk a másikról, de én puszta jó szándékból ajánlottam fel a lelki segély szolgálatot.
-  Ne haragudj! Csak, hogy őszinte legyek nagyon sok problémám van, ami úgy nehezedik rám, mintha folyamatosan egy nehéz súlyzót kellene cipelnem.
-  Miért nem lazítasz egy kicsit?
-  Nincs túl sok időm a lazulásra…
-  És így jobb? – mutatott rám. Van egy ötletem! Most szépen hazamész, átöltözöl, és 20 perc múlva találkozunk ugyan itt.
-  Miért is? – ráncoltam össze homlokom.
-  Az legyen az én meglepetésem!
-  Ühüm, ez szép elgondolás, de nekem vissza kell mennem, és neki kell kezdenem a déli desszertnek.
-  Hidd el, hogy sokkal jobb az, amit én találtam ki, mint néhány édesség elkészítése. – csak nem hagyta annyiban a dolgot. Persze szívesen tartottam volna vele, de számomra munka van, és az is egy munka, hogy velük együtt dolgozhatom. Semmilyen kötődést nem szerettem volna kialakítani a fiúkkal, ám nem tudok elmenni az mellett a tény mellett, hogy ott segítenek, ahol csak tudnak, és lehet rájuk számítani, bármilyen híres sztárok is ők.
-  Szívesebben lopnám a napot például a parton, de meg van kötve a kezem.
-  Akkor este! – kaptam tőle két cuppanós puszit mind a két orcámra, és már el is tűnt. A Louis-val történt viskurálás után, már egyáltalán nem kívántam azt a sírást, inkább felszabadultam. Előre féltem attól, hogy Niall vajon mit fog szólni ahhoz, hogy Lou akar felvidítani, bár belátva nem túl sok köze van már hozzám, így nincs is joga beleszólni az életembe. Megkönnyebbülten álltam vissza dolgozni. Niall szerencsére már addigra eltűnt a konyhából mire én visszaértem, ám elég sokan vártak tőlem valamiféle magyarázatot. Kezdett kissé kínossá válni a dolog, miszerint állandóan valamiféle vitánk volt a többiek előtt, így jogosan merülhetett fel bennük az, hogy lehet, már régen nem is munkakapcsolatról, vagy ellenszenvről van szó kettőnk között. 
-  Ez meg mi volt már megint?
-  Miről maradtam le? – Amy és Ian sem bírták már követni a viharos kapcsolatunkat.
-  Jó reggelt, Ian! – mosolyogtam kedvesen a magas fiúra.
-  Neked is, Maddie! Horan már megint önmagát adja?
-  Nyugi, elbírok vele! – igyekeztem viccesen kezelni szakításunkat, de belülről szilánkosra volt törve a szívem.
-  Ebben nem kételkedem. – kacagott kijelentésén.
-  Srácok! Hagyjuk a Horan témát, inkább süssünk! – untam meg a dolgot, mert minden egyes másodperc, ami róla szól, számomra egy újabb-és újabb mellberúgás.
***
Este 6-7 óra felé járhatott az idő, amikor kopogtak Amy szobájának az ajtaján, aki szívesen felajánlotta, hogy lakjak vele újra, nekem pedig nem volt ellenemre a dolog, a tegnap este után.
Már-már felcsillant bennem a remény, hogy talán Niall jött bocsánatot kérni, de helyette az ajtó kinyitása után Lou-val találtam szembe magam.
-  Kész vagy? Mehetünk?
-  Azt hittem, hogy csak viccelsz! – szomorítottam el, vidám, széles mosolya pedig abban a pillanatban összement.
-  Szoktam én viccelni?
-  Őszintén?
-  Siess! Öltözz! – sürgetett volna.
-  Dolgozom…
-  Ma, nem! – tárta szélesebbre a nyílászárót, szemei pásztázták a teret, majd felkapva a szék karfájáról az egyik ruhámat fordult vissza hozzám. - Ez tökéletes lesz! – szúrósan néztem rá. – Mit mondjak még, hogy velem gyere? Beszéltem Sarah-val.
-  Mi? És beleegyezett abba, hogy ma kimaradjak? Furcsa nekem ez az egész.
-  Na, jössz vagy nem? – lóbálta előttem a fél vállpántos, húzott derekú, sötétkék kis ruhámat.
-  Hogy egyszer a kíváncsiságom fog a sírba vinni… - kaptam ki kezéből az anyagot, majd a fürdőben gyorsan magamra kaptam azt. – Így megfelelek? – léptem ki pár perc után Louis elé, aki le volt nyűgözve.
-  Tetszetős!
-  Hát, vártam volna, hogy csodás vagy, vagy lehoznám neked a csillagokat monológokat. – mondtam viccesen. 
-  Madd! Indulhatunk?
-  Igen! - akasztottam át magamon táskámat.
Lassan haladtunk át néhány autósztrádán, a kocsik reflektorjai úszó folyamnak tűntek a messzeségből. Egy idő után azonban halkult a város zaja, a lámpák megfogyatkoztak, még nem csak a mi kocsink fénye volt az, ami világított az éjszakában. Kezdetben arra gondoltam, hogy elmegyünk vacsorázni, megeszünk egy pizzát, megnézünk egy filmet, de egyre inkább kezdtek bennem kétségek felmerülni, ahogy haladtunk a sötétben.
-  Mondd, azt kérlek, hogy nem te vagy a texasi láncfűrészes!
-  Aggódsz?
-  Van rá okom?
-  Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni.
-  Louis! – ripakodtam rá.
-  Nyugi, mindjárt ott vagyunk! – szája sarkában ott bujkált egy fél mosoly.
-  Hol az az ott?
-  Tarts ki! – fordította el a kormányt, majd balra kanyarodván egy földútra tévedtünk.
-  Biztos ez a megfelelő irány?
-  Ugye, egy percre sem tudsz kikapcsolódni!?
-  Oh, dehogynem! Ha épp nem egy autóban ülök, az éjszakában, egy kietlen vidéken, és egy vad idegen országban.
-  Nézd! Meg is jöttünk! – az autó fényszórói egy házat világítottak meg.
-  Mi folyik itt? – gyanakvóvá váltam, ami érthető is volt, hiszen Louis miért hozna egy elhagyatott házba, ha nem lenne hátsó szándéka. – Ez neked a nagy kikapcsolódás? Ez nem vicces! – fújtam a magamét, még ő kiszállt, és átsétált az én oldalamra.
-  Ha megnyugodtál, bent várlak! – hagyott magamra a feketeségben. Láttam, hogy a házban felgyulladtak a lámpák, amik sokkal barátságosabbaknak tűntek, mint a zord este. Nehezemre esett, de én is elhagytam a járművet, hogy Lou után menjek. Belépve Louis nevét hajtogattam, de felelet nem érkezett. A ház dizájnja barátságos volt, szarvasagancs csillár lógott a mennyezetről, kandalló biztosította a fűtést a hidegebb időkben, a fő falat kővel díszítették, még a plafon vékony, fa lécekből állt. A bútorok színei, és stílusa illeszkedett a kő, és fa duójához. Egy horrorfilmbe csöppenve éreztem magam, és már vártam, hogy valahonnét megijesszen, vagy elkapjon a gyilkos, ám helyette egy emberi árnyék tűnt fel az egyik ajtófélfa mögül.
-  Louis? – szólítottam meg félénken.
-  Majdnem… - tűnt fel az árnyék tulajdonosa, bennem pedig néhány pillanatra az ütő is megállt.
-  Ez melyik műsor? Hol vannak a kamerák? – idegesen forogtam körbe, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem átverés. – Miért kellett ebbe Lou-t is belekeverni?
-  Ne ijedj meg, nem árultam el neki semmit!
-  Haza akarok menni!
-  Madd!
-  Csak ne Maddez itt nekem! Niall, te a történtek után is képes vagy úgy tenni, mintha nem történt volna semmi sem? – éreztem, hogy könnyeim egyre inkább homályosítsák látásomat. – Mire jó ez? – mutattam körbe. – El szeretnél még valaminek hordani?
-  Azt akartam csak elmondani, hogy sajnálom! – megszeppenve ácsorgott előttem, mint egy kisfiú, akit épp szid az anyukája.
-  Sajnálod? – nevettem ki. Idegességemben észre sem vettem, hogy verejtékezni kezdtem, hörögtem, amikor levegőt vettem, és forgott velem a világ. Ha Niall nem kap el, a kemény, fa padló tompította volna esésemet.
-  Hagyj! Ez is miattad van! Tudtad, hogy beteg vagyok, tudtad, és még is játszottál velem… Miért hagytad, hogy beléd szeressek? Gyűlöllek!
-  Te nem tudsz gyűlölni! – szeretett volna kisimítani egy hajtincset nyakamból, de félrelöktem a kezét. 


-  Maximum idegenek lehetünk egymásnak, akik valaha ismerték egymást. – közöltem hűvösen. – Engedj el! – másztam ki karjai közül.
-  Szeretlek! Remélem, egyszer majd el tudom mondani, hogy mit miért tettem…
-  Az is a szeretet része, hogy egy sarkon álló lánynak neveztél? – megfogtam, mert erre nem tudott mit mondani. – Megadom a lehetőséget, hogy elmondd! – izzadtam, és húzta a görcs a gyomromat, miközben a bőr fotel támlájához húztam magam. – Hallgatlak!
-  Maddie, nem vagy jól…
-  Mégis mitől kellene jól lennem? Ha egyszer az életben hazajutok innen, Louis-t kinyírom. – nyöszörögtem.
-  Hadd segítsek! – ült mellém, majd lágy, körkörös mozdulatokkal simogatta a hátam. Lehet valakit szeretve utálni? Minden porcikámmal ellene voltam, nem akartam őt, de a szívem mást diktált. El kellene fogadnom minden hibáját, a sebeket, amiket a szívemen ejtett, mert mindenre gyógyír az idő, de a hiányára mi lenne a megoldás?

6 megjegyzés:

  1. Imádom <3<3 Ez Elképesztoen jó<3 Siess a kovivel <3 *virtuális ölelés*
    xxx Kinga <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kingám! <3
      Elképesztően köszönöm! :) Ölellek! <3

      Törlés
  2. Úgy látszik Niallnek mégis vannak érzelmei, vagyis remélhetőleg... Sokat szenvedett Maddie, megérdemli a boldogságot. A kérdés csak az, hogy mikor is kapja meg. Ez természetesen csak is az általam imádott írónn múlik! Aranyos volt Louis, ahogyan asszisztált Ninek. Tetszett, hogy ilyen vidámnak alkottad meg. A legjobb helyszínt választottad ki! Igazán romantikus és meghitt! Hatalmas izgalommal várom a csodás páros történetének kibontakozását! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vivim! <3
      Mindig olyan aranyos kommenteket írsz, amit nem bírok elégszer megköszönni neked! :) Gondolkodtam a helyszínen, de mégis erre esett a választásom, mert, ahogy te is írtad nagyon romantikus :) Louis pedig csak önmagát adja, ahogy azt mi szeretjük! :) Sok-sok puszi! <3

      Törlés
  3. KÈRLEK MADDIE ÈS NIALL LEGYENEK MÀR EGYÜTT😍😍
    Maddie sokat szenvedett, ès megèrdemelnè, hogy valaki boldoggà tegye!😍😍
    Niall-nek kell boldoggà tennie,mèg akkor is, ha egyszer elszùrta😭
    SIESS! 💞💞

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juditom! <3
      Most bevallom, nagyon jót kacarásztam a kommenteden, és akár hányszor elolvasom mosolyra húzódik a szám :) Majd meglátom mit tehetek az ügy érdekében, és sietek! Puszillak <3

      Törlés