2016. augusztus 15., hétfő

24. Fejezet: "Szia, Elveszett!"

Sziasztok Tündérek!
Bocsánat a késésért, hoztam is a folytatást! :) Puszi <3

Szomorúan vettem tudomásul, hogy mindent elrontottam, de meg kellett tennem. Lehet, hogy most fáj neki, és bele fog telni egy kis időbe, amíg letisztázza magában a dolgokat, ám úgy gondolom, hogy helyesen tettem, amikor elmondtam neki. Ha szeret, akkor mellettem fog állni, és velem marad, azonban, ha ez csak egy kaland volt számára velem, akkor jobb is, hogy véget ért időben, mielőtt valami is elkezdődhetett volna. Talán, már késő is részemről, úgy érzem, hogy beleszerettem ez alatt a rövid idő alatt is. Regina szerencsés lehet, mert ezek után biztossá vált számomra, hogy találkozni fognak. Bízom Niallben, ez nem is kérdés, de Regina egy új lehetőséget látva maga előtt, nem biztos, hogy nem próbálja az ujja köré csavarni az összezavarodott fiút.
Niall mellett, a szüleim miatt is főhetett a fejem. Nagyon izgultam az miatt, hogy újra találkozhatok velük, de az miatt még inkább, hogy el tudják-e fogadni azt, amivel harcolnom kell a minden napokban. Nana szomorú szemekkel nézett engem, de inkább kikerültem, mint sem megsimogattam, mert a végén még neki is fájdalmat okoztam volna. Kilátástalannak láttam a helyzetemet. A saját magam kínzását feladva, eldöntöttem, hogy mindent magam mögött hagyok, összepakolom a cuccomat, és elindulok Niall után. Túl tettem magam rajta, hogy a családom, ha idézőjelesen is, de elvesztettem, azt azonban már nem bírtam volna elviselni, ha Ni valaki másnál vigasztalódna, és ezzel semmibe véve mindazt, ami kettőnk között volt. Nem hozhatom fel neki mindig azt, hogy bezzeg én megbocsájtottam, amikor olyan undok volt velem, mert ez zsarolásnak számítana, ha egyszer azt mondtam, hogy elfelejtem ezt az egészet, és megbocsájtok neki, akkor az úgy is van. Eszeveszett tempóban dobáltam be ruháimat a bőröndömbe, gyógyszereket, és egyéb olyan holmikat, amelyekre szükségem lehet. Mindezek után jegyet foglaltam a legközelebb Ausztráliába induló járatra, majd fogtam egy tollat, és egy papírt, és írtam egy búcsúlevelet Izzie-nek és Patricknek. Még szerencse, hogy barátnőm nem tartózkodott itthon, mert bezárt volna a szobámba, és az ajtómra lakatot tett volna. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, hogy kockáztatom az egészségemet egy ilyen utazással, de ezt diktálta a szívem, hogy ezt kell tennem. Mások biztosan megkérdeznék, hogy megéri-e ez nekem, és én boldogan válaszolnék igennel, mert tudom, hogy a szerelmemmel lehetek. Taxit rendelve a házunkhoz, vitettem ki magam a repülőtérre, ahol kifizetve a fuvardíjat, meneteltem be a monumentális építménybe.
A gépem dél környékén emelkedett fel a levegőbe, amely azt jelentette, hogy nincsen visszaút. 13 órán át csak ülnöm kell, és merengenem a jövőn, azon a jövőn, ami számomra olyan elérhetetlennek tűnik.
***
Álmomból a repülőgép zökkenése ébresztett fel. Hirtelen megijedtem, hogy baj van, ám, amikor a pilóta megköszönte az utazást megnyugodtam, hogy épségben landoltunk Sydney városában. Ötletem sem volt, hogy merre is induljak, ezért a legjobb megoldásnak azt láttam, ha magamhoz veszem csomagjaimat, fogok egy taxit, és megmondom a sofőrnek, hogy vigyen el a legközelebbi szállodához. Így is tettem némi gondolkodás után. Az autóban előhalásztam táskámból az eddig kikapcsolt telefonomat, amit egy gomb hosszan történő benyomásával újra üzembe helyeztem. Körülbelül ötven darab nem fogadott hívást jelzett a készülék, amit valószínűleg Izzie-nek köszönhetek. Számítottam rá, hogy megpróbál majd elérni, és jól leszidni, de addig biztosan nem fogok hazautazni, amíg nem beszéltem a Manómmal.
Hajnal révén már világosodott, a Nap sugarai meg-megcsillantak az égen, minden olyan nyugodt volt. A kikötőkben sorban sorakoztak a szebbnél, szebb hajók, amelyeket lágyan fel-felvetettek a víz hullámai. A sofőr próbált volna beszélgetést kezdeményezni, ám visszahúzódó magatartásomat látva, inkább befogta a száját. Legközelebb csak az apartmannál szólalt meg, jelezve, hogy megérkeztünk. Segített kipakolni a pakkomat, amiért a viteli díj mellé, borravalót is kapott. Megköszöntem a segítséget, és kezemben a batyummal sétáltam be a szállóba, amely kívülről inkább egy nagyobb villához hasonlított, mintsem egy négy csillagos szállóhoz. A recepciós hölgy kedvesen fogadott, és készségesen állt segítségemre. Maga az apartman belső tere egyszerű volt, modern, a XXI. század stílusjegyeit képviselte. Egy olcsóbb, egy ágyas szobát vettem ki, amit el is foglalhattam. Jót tett a hosszú út után ledőlni vízszintesbe, és kitalálni azt, hogy ezek után hogyan is tovább. Nem akartam, hogy Ian, vagy Amy tudomást szerezzenek arról, hogy visszajöttem, de csak rájuk számíthattam abban, hogy találkozzak Niallel. Korán volt az idő, de reménykedtem, hogy Amy már ébredezik.
-  Halló, tessék! – szólt Amy a vonalba, meglehetősen nyöszörgősen.
-  Szia, Am! Maddie vagyok!
-  Ezt nem hiszem el! Szia! Olyan régen beszéltünk. Hogy vagy? Mi újság? Mikor jössz vissza? – hangja szinte ujjongott, hogy újra beszélhetett velem, hirtelen minden, az álmosságra utaló jel eltűnt a hangjából.
-  Épp ez az, hogy itt vagyok! – jelentettem ki, egy percre azonban hallgatás volt a válasz, munkatársam részéről.
-  Itt vagy? Ezt hogy érted?
-  Hosszú történet. A lényeg, hogy nem rég érkeztem meg. – sóhajtottam.
-  Miért nem szóltál? Kimentünk volna eléd.
-  Nem, félre érted! Én csak jöttem, mert jönnöm kellett…
-  Mi? Hol vagy most?
-  Valami apartmanban, Sydney-ben. Amy, ti hol vagytok, melyik szállodában? – reméltem, hogy megtudakolom, hogy hol laknak.
-  A Hilton Sydney-ben vagyunk elszállásolva.
-  Találkozhatnánk?
-  Ez nem is volt kérdés. – nevetett. - Este szabad leszek, olyan nyolc óra felé.
-  Köszönöm, Amy! – zártam le a beszélgetésünket, és tettem le mobilomat. Egyszerűbb lett volna, ha felhívom Liamet, vagy Niallt, hogy itt vagyok, de megijedtem, és inkább a könnyebb utat választottam, és találkozni is szerettem volna volt szobatársammal.
Miután kicsit megnyugodtam, és összeszedtem magam Izzie volt a következő, akivel szembe kellett néznem. Nem is vacilláltam sokat, tárcsáztam barátnőmet odahaza.
-  Maddie! Megőrültél? Totál elmentek neked otthonról? – kiabált magából kikelve, olyan hangerőn, hogy el kellett tartani a fülemtől a telefonomat.
-  Abbahagytad? Dobhártyasérülést szenvedek miattad. – próbáltam csitítani.
-  Nem! Nem vagy normális! Felfogod te azt, hogy pár napja még kórházban voltál? Elutazol olyan messze, hogy tudod, hogy nem szabadna? Egyáltalán mi késztetett rá, hogy elmenj? – teljesen igaza volt, felelőtlen vagyok, de akkor már nem sokat gondolkodik az ember, amikor eszében van minden nap, hogy már nem sok időt tölthet együtt azzal az emberrel, akit szeret.
-  Igazad van! – helyeseltem. – De érts meg! Niall át jött elbúcsúzni, és nem bírtam úgy elengedni, hogy titkolózom előtte, ezért elmondtam neki, hogy szívelégtelenségben szenvedek. Szegénykém hirtelen fel sem fogta, hogy mit is mondtam, sírt, dühöngött, és visszautazott. Nem hagyhatom ezt annyiban Iz, nem tehetem, mert ki tudja, hogy leszek-e még olyan boldog, mint amikor vele voltam.
-  Próbállak megérteni, és azt is, hogy ő fontos neked, de te pedig azt értsd meg, hogy nekünk te vagy fontos, és aggódunk miattad. Szép szerelem a tiétek, mondhatni már mesébe illő, de nem szeretném, hogy Júliaként végezd.
-  Iz, ez nem a Rómeó és Júlia! Az egy teljesen más történet, mint minden egyes szerelem az.
-  Utánad megyek! Valakinek vigyázni kell rád. – jelentette be, engem pedig elöntött a veríték. Ha Iz jön, akkor a nap 24 órájában az ágyban leszek.
-  Ne! Vagyis nincs értelme. Egy-két napon belül megyek is haza. – igyekeztem lebeszélni tervéről.
-  De nincs melletted senki.
-  Amy velem van, ne aggódj! – füllentettem. – Ő egy munkatársam. – tettem még hozzá.
-  Biztos?
-  Igen.
-  Na, jó! Ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, és, hogy minden nap fogsz telefonálni. 
-  Ígérem!
***
Évszázadoknak tűnt, mire az óra azt az időt jelezte, amit megbeszéltünk Amy-vel. Újból taxiba ültem, és ahhoz a szállodához vitettem magam, amit barátnőm mondott. A kocsi ablakán kinézve, láttam, hogy Am már vár rám a hotel sarkánál. Lerendeztem az anyagikat, és megindultam a barna hajú lány fel, aki kitart karokkal fogadott. Szorosan ölelt, és alaposan szemügyre vett.
-  Mintha ezer éve mentél volna el. Ian mondta, hogy már jobban vagy, és hamarosan jössz vissza, de…
-  Igen, most valószínűleg semmit sem értesz, de, ha nyugodtan le tudunk ülni, akkor elmesélek mindent.
-  Bemehetünk a hotel éttermébe, vagy bárjába.
-  Ne-ne, nem szeretnék senkivel sem találkozni! – tiltakoztam az ötlet ellen, mert valóban semmi kedvem nem volt Iannel, vagy akár a többiekkel jó pofizni.
-  Van itt a következő sarkon egy jó kis olasz étterem. Voltunk már kint a csajokkal, és nagyon finomak a tészták, azt tapasztaltuk. Olyan kis szomorkás vagy. – jegyezte meg, ahogy átkeltünk az úttesten.
-  Nincs minden rendben. – mondtam lehangolóan.
-  Ez nem hangzik valami jól. Itt is vagyunk! – mutatott egy szürkés, kivilágított épületre, ahonnét finom illatok szűrődtek ki. Egy kedves, fiatal pincér egyből hellyel kínált minket, majd étlapot nyomott mind a kettőnk kezébe. Én paradicsomos spagettit rendeltem, még Amy lasgagnét.
-  Mi a baj? – kérdezett egyből a lényegre, amikor a pincér magunkra hagyott minket.
-  A szerelem, az élet, hát ez a baj…
-  Gondolom, sokszor mondták már neked is, hogy egy pasi miatt sem érdemes búsulni, mert úgy is fog jönni egy másik.
-  Mondták már, persze. – mosolyogtam, mire megszólalt Am telefonja.
-  Bocsánat! – nézett a mobilra, majd hevesen fel is vette. Amit hallottam, hogy Sarah kereste, és valami baj történt.
-  Ne haragudj, de mennünk kell! – kapta fel táskáját, és indult is.
-  Mi? Na, de miért? És a rendelés? – döbbenten állítottam meg. - Olyan nagy gáz nem lehet, hogy ennyire keljen rohanni.
-  Sarah hívott, hogy az esti svédasztalhoz elkészített ételek megromlottak, mert elromlott a hűtő, amiben voltak tárolva, és jelenleg fogalma sincs, hogy mi legyen.
-  Jó, visszaszívtam az előző kijelentésem, mert ez tényleg nagy gáz. Tudok valamiben segíteni?
-  Menjünk, és kitaláljuk! – Amy szaladt is előre, még én igen csak lemaradtam mögötte. A szállodánál számítottam arra, hogy megvár az aulában, szét is néztem, hátha megtalálom, de nem így történt. Ahogy jobban körülnéztem, ámulatba ejtő volt az épület belmagassága, üvegliftek vitték föl és le az embereket, a tér pedig hatalmas volt a bézs falakkal, és diófa színű parkettával. Csak forogtam körbe-körbe, mikor egy hang megszólított.
-  Szia, Elveszett! – egyből megfordultam, és Harry-vel találtam szembe magam. Mint, aki előtt leeresztettek egy fátylat sittem oda hozzá, és csimpaszkodtam bele nyakába.
-  Még így sem örültek nekem. – szorított erősen. – Nem is tudtuk, hogy visszajössz.
-  Nos, igen, szeretném, ha a többiek nem tudnának arról, hogy láttál engem. – engedtem el.
-  Miért? - méregetett zöld szemeivel.
-  Meglepetés. – pirult ki arcom.
-  Hogy vagy? Meggyógyultál már? El sem búcsúztál…
-  Sajnálom! Örülök, hogy láttalak! – karoltam át újra, és engedtem útjára sietősen.
-  Ilyen gyorsan meg akarsz tőlem szabadulni? Nézd, ott jön Niall és Louis! Gyere! – fogta meg kezem, és húzott a Manó felé, aki teljesen elhűlt, amikor meglátott. Csak meresztette rám nagy, kék szemeit, azonban én sem tudtam megszólalni. Ő az a fiú, akinek a szeme tud válaszolni a tekintetemre. 


8 megjegyzés:

  1. Így abbahagyni.Imádom <3<3<3 Siess a kovivel <3<3
    xxx Kinga<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kingám! <3
      Köszönöm, imádlak! Sietek! Puszi <3

      Törlés
  2. Itt abba hagyni?😭😭
    Nagyon siess a kövi résszel!💕💕
    *Hatalmasabbnál is hatalmasabb virtuális ölelééés*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juditom! <3
      Igen-igen, bocsánat, tudom, tudok időzíteni :) Sietek! Sok-sok puszi <3

      Törlés
  3. Te aztán tudod, hol is hagyd abba az írás. De most komolyan? Pont ennél a résznél? Kikészítesz! 😁 Nagyon édes volt Harry. A mi mosolygós göndörünk. Kíváncsian várom Niall reakcióját! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vivim! <3
      Igen, valószínűleg most mindenki agyára mentem, hogy ismét egy hétig nem derül ki a folytatás :) Harryt pedig imádom, mondanom sem kell :) Sietek! Sok puszi <3

      Törlés
  4. Ohhh... te jó ég... ne haragudj, hogy eltűntem, és nem írtam komit sem, de a kempingben, ahol voltunk, alig volt internet, így most volt időm mindent bepótolni, és elolvastam, amiket felraktál, szóval jöhet is a reakcióm, ami kb annyiból áll, hogy... WTF?!
    Fúj de jó, Bri...
    Ez már túl jó...
    Mondták már?
    Nem?
    Akkor én mondom.
    Ennyi, kész, végem.
    Kell a folytatás, most, ide! *-*
    Millió Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Evim! <3
      Fel vagy mentve :) De cukker vagy,kis fangörcsösöm :) Sietek! Puszikállak! <3

      Törlés