2016. augusztus 9., kedd

23. Fejezet: "Tudnom kell!"

Sziasztok Tündérek!
Sajnos, csak most tudtam hozni számotokra a folytatást, amiért elnézést kérek! Remélem tetszik majd nektek! Kellemes olvasást! Puszi <3

Két nappal később szomorúan vettem tudomásul, hogy a Manóm, aki eddigi minden szabad idejét velem töltötte, nem pihent egy percet sem, vissza kell, hogy térjen a kötelességeihez, három másik fiúval, hogy több száz ezer lány szívét megdobogtassák koncertjeiken a kenguruk földjén. Örömhír volt viszont, hogy hazamehettem a kórházból, és otthon lábadozhattam tovább.
Kora reggel volt, amikor kinyitottam szemeimet. Tudtam, hogy hamarosan Niall megérkezik, majd búcsút kell tőle vennem, ki tudja, hogy mennyi időre. A hasam még mindig fájt, ahogy a cső helye is. Dr. Burke csak azzal a feltétellel engedett el, hogy pihenek, rendszeresen szedem a napi gyógyszereimet, és nem aggodalmaskodom. Az első két akadályt sikeresen is vettem, de már émelygett is a gyomrom arra a gondolatra, hogy Niallt el kell engednem. Izzie volt itthon, aki az orvosomat játszotta. Ő felügyelt rám, ha dolgoznia kellett menni, akkor Patrick vette át a helyét, miközben Niall is velem volt. Hatalmas hálával tartozom neki, hogy családom helyett családom. A család szónál pedig a sírás környékezett. Ezelőtt már jóval eldöntöttem, hogy apa és anya elé állok, és beszámolok a betegségemről, de megtorpantam. Egyetlen nagymamám, aki a legjobb barátom volt mindig, még neki sem mertem elárulni semmit. Megszakadna a szíve, ha megtudná az igazságot, de nem lesz más választásom. Sok kifogást tudnék keresni, hogy miért nem látogattam meg egy ideje, de Kanada még sem itt van a közelben. A szüleim pedig egy másik lapra tartoznak. Elég erőt éreztem magamban, hogy végre felemeljem a telefont, és áthívjam őket magunkhoz. Remegett a kezem, ahogy mobilomból kikerestem anyukám telefonszámát. Hosszú percekig figyeltem a számokat, amikor halk kopogást hallottam az ajtóm túlsó oldaláról.
-  Tessék!
-  Jó reggelt, Madd! – kukucskált be Iz hozzám, majd mikor szélesebbre tárta az ajtót láttam, hogy egy gőzölgő bögrével érkezett.
-  Jó reggelt!
-  Hogy aludtál? – adta kezembe az édes illatokat ontó kakaót.
-  Végre, végig tudtam aludni az egész éjszakát. Ezt pedig nagyon köszönöm! – szürcsöltem bele a forró nedűbe. – Nem kellett volna már neked elindulni dolgozni? – néztem rá az éjjeliszekrényemen pihenő órára.
-  De, már el kellett volna indulnom, de szerettem volna megvárni még felébredsz.
-  Iz, nem kell rám folyton felügyelned! Nyugodtan menj csak a dolgodra!  
-  Rendben! De, ígéred meg, ha bármi van, azonnal hívsz.
-  Hívni foglak! És köszönöm még egyszer a kakaót!
-  Jó légy! – veregette meg kézfejem, és hagyta el szobámat. Némi matatás után pedig a bejárati nyílászáró hangja jelezte, hogy magamban maradtam a házban. Ahogy elcsendesült a lakás, újra a telefonhívásra koncentrálhattam. Izgalommal a szívemben, de megnyomtam a hívást kezdeményező zöld gombot. Vártam, és vártam, de egy idő után meguntam, hogy senki nem szól a készülékbe. Tipikus, ha valamit szeretnék sosem tudom őket elérni.
Lassan kikászálódtam ágyamból, hogy mire Niall megérkezik elbúcsúzni, ne egy zombit találjon. Az elmúlt időben kissé elhanyagoltam magam, sőt még fogytam is, aminek régebben örültem volna, de jelenleg a sápadt bőrömmel, a leadott kilókkal, a beesett arcommal tényleg szerepelhetnék egy horror filmben is. A tükör előtt megállva csak árnyékát láttam annak a lánynak, aki hetekkel ezelőtt voltam. Amióta kiengedtek a kórház falai közül, azóta nem mozdultam ki, nem volt kedvem semmihez sem. A Manóm próbálkozott volna felvidítani, de az ő próbálkozásait is mindig elhárítottam. Valahogy elszállt az életkedvem, úgy érzem magam, mint egy szellem, aki beleragadt saját testébe, és nem bír kitörni belőle, mert itt tartja a lelkiismeret-furdalás a szerettei miatt.
Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam a hajamat, felöltöztem, és némi pirosítóval, és egy kis szempillaspirállal próbáltam feldobni arcom frissességét. Szegény Nana mindvégig mellettem ült, és bámult rám nagy, barna szemeivel. Érezte, hogy nincs minden rendben, persze neki bevallhatnék mindent, hiszen csak egy kutya, aki senkinek sem tud beszélni, de én mindig is azt vallottam, hogy az állatoknak is van lelkük, és szívük, és hiába nem mondjuk nekik, de tudják, ha baj van. Az utolsó simításokat végeztem, amikor megszólalt a csengő. Nana hangos ugatással szaladt az ajtóhoz, majd én is követtem őt, lassabb tempóban. A szívem kétszer gyorsabb ütemet diktált, ahogy arra gondoltam, hogy csak pár méter választ el a szerelmemtől. Persze nem lett volna szabad magam terhelni, de nem tehettem róla, hogy ilyen hatást vált ki belőlem. Ahogy kinyitottam a bejáratot, elém tárult az a látvány, amivel nem tudok betelni. Az ír fiú nagy mosollyal köszöntött, amit hamar csókra is fordított.
-  Jó reggelt, Szépséges Napsugár!
-  Szia! – súgtam ajkaira. – Nem akarom, hogy elmenj!
-  Kicsim… ha tehetném, itt maradnék veled.
-  Persze, tudom! Csak eddig olyan jó volt, hogy itt voltál. – tartottam egy kis szünetet, és folytattam. - Niall, semmihez nincs kedvem. Olyan, mintha üres lennék belülről. –sírtam el magam karjaiban.
-  Hé-hé! – állam alá nyúlt, és emelte fel lehajtott fejem.
-  Ne hidd, hogy ezzel akarlak itt tartani, vagy hogy úgy érzed magamra hagysz, ha elmész, de nem tudom tagadni, hogy valami megváltozott.
-  Maddie! Egy huszonéves gyönyörű lány vagy, aki előtt még ott áll az élet. Ne mondd nekem azt, hogy semmihez nincs kedved! Hoztam egy kis reggelit! Mit szólnál, ha megreggeliznénk, és utána elmennénk sütizni?
-  De menned kell!
-  Csak estére foglaltam a jegyet.
-  Komolyan?
-  Na, mit mondasz?
-  Ez egy felkérés randira, vagy azért mondod, hogy ne legyek egyedül? – pislogtam rá kislányos tekintettel.
-  Ha nem szeretnéd, azt is megértem. Túl sok volt neked az elmúlt pár nap. Nem faggatóztam eddig, mert úgy gondoltam, hogy nyugalomra van szükséged, és majd mesélsz, ha szeretnél, de látom, hogy komolyabb dologról van szó, mint egy kis asztma. Nem vagyok hülye, Maddie! Szeretném tudni, hogy mi a baj, hogy tudjak neked segíteni. Elviselem bármi is az… - teljesen váratlanul ért kitörése. Becsaptam ez ideáig, hazudtam, ahol és, ahogyan csak tudtam, de tényleg nem hülye, és, ha nem most, hát akkor a következő rohamnál rá fog jönni, mert elkerülhetetlen lesz, hogy ne szerezzen tudomást róla. Akkor, már tényleg nem fogok neki tudni mit mondani. Erre sajnos nem lehet felkészülni.
-  Rendben! Emlékszel, amikor azt mondtam neked a kórházban, hogy álmodtam? – vettem egy mély lélegzetet, még ő bólintott. – Ott valahogy nagyobb bátorságom volt, mint most, de egyszer úgy is megtudnád…
-  Mit kell megtudnom? Maddie, ne idegesíts! – esett teljesen kétségbe. – Annyira csak nem lehet vészes.
-  A szívelégtelenséget te milyen kategóriába sorolnád? Mert én azt mondom rá, hogy vészes.
-  Hogy mi? Ne viccelj! Nem vagy te még 80 éves. Ez hülyeség! – fújta a magáét, legfőképpen magát szerette volna meggyőzni, de, ahogy látta elkeseredett arcomat, az orcái kifehéredtek. A mindig pozsgás manó pofi olyan lett, mint a frissen meszelt fehér fal. Szemei megmerevedtek, száját próbálta szólásra nyitni, de hang nem jött ki rajta.
-  Most már tudod…
-  Várj! Ez mit jelent? Hiszen a mai orvostudomány fejlett. Biztosan vannak gyógyszerek, amelyekkel meg tudnak gyógyítani. – hadarta mondatait, és kapkodott kezeivel.
-  Niall! – fogtam meg kezeit, és húztam azokat derekam köré. – Nyugodj meg, minden a legnagyobb rendben lesz! – érdekes módon még magamat is meg tudtam nyugtatni, pedig igazság szerint rettegtem az elmúlástól.
-  Mi lesz veled? Én nem akarom, hogy beteg legyél, nem akarom, hogy szenvedj!
-  Nem biztos, hogy tudni szeretnéd.
-  Tudnom kell!
-  A szívem nem tud elegendő vért pumpálni, így nem tud ürülni, ezért megnehezedik a visszaáramlása a szívbe, ami miatt pang a vér a hasamban, a tüdőmben, a végtagokban, aminek már te is láthattad a tüneteit. Ahogy a szervezetem próbálja kompenzálni a szív csökkent funkcióját, ezáltal a szívem gyorsabban ver, mint kellene, és emitt a kamrák kitágulnak. Dr. Burke szerint már el is kezdődött ez a folyamat. Ha ez így folytatódik, akkor az is előfordulhat, hogy a szívem nem egyenletesen fog verni, ami miatt romlik a vérellátásom, ez azt jelent, hogy nem fog elég oxigén jutni a tüdőmbe, és az agyamba, a veséim nem tudnak megfelelően működni, és így tovább… Gyógyszerek hadát beszedtem már, de ezek ellenére sincs javulás. Niall, én nem szerettem volna szerelmes lenni, és megszeretni téged, csak békésen eléldegélni, de valamiért muszáj volt veled találkoznom.
-  Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy meg fogsz halni? És, ugye ez nem egy búcsúszöveg, amit elmondtál? Miért az angyaloknak kell távozni? – dühöngött, akár csak az álmomban. Haragudott, de nem rám, nem is magára, hanem a Jó Istenre. Az asztalt támasztva, nekem háttal, hallottam mély, erős lélegzetvételeit, szinte láttam, ahogy agytekervényei megállíthatatlanul pörögtek.  
-  Ne haragudj rám! – sütöttem le szemeimet, és kulcsoltam össze kezeimet testem előtt.
-  Mégis mikor akartad elmondani? A halálos ágyadon? Vagy majd megtudtam volna valakitől, amikor eltemettek? – kiabált velem, miközben potyogtak könnyei. Le szerettem volna törülni a sós cseppeket, de elhúzódott tőlem, ami olyan rosszul esett, mintha egy szó nélkül magamra hagyott volna.  
-  Sajnálom! – szipogtam én is.
-  Nem is baj, hogy vissza kell mennem. Legalább meg tudom emészteni a hallottakat. – kaptam egy szájra puszit, majd távozott is fekete terepjárójával. Nagyokat pislogva hajtottam be az ajtót, és megráztam a fejem, hátha csak újra álmodtam, de, amikor kinyitottam szemeimet semmi sem változott. Meg fogom érteni, ha megutál, azt is, ha elhagy, mert nem a betegségem számít ebben a dologban, hanem az, hogy becsaptam. Nem akartam neki fájdalmat okozni, és így tettem a legrosszabbat vele. A magam marcangolásából pedig telefonom csengése zökkentett ki. Reménykedtem benne, hogy Niall meggondolta magát, és ő telefonál, de még nagyobb volt a meglepődésem, amikor anyu nevét megláttam. Pár másodperc alatt rendeztem gondolataimat, megköszörültem a torkomat, majd megnyomtam a felvevő gombot.
-  Szia, Bogaram! Bocsáss meg, hogy nem vettem fel a mobilt, de dolgoztam. Hogy vagy? Mi újság veled? Olyan régen láttunk már.
-  Szia, Anyu! Köszönöm, jól vagyok! Csak azért kerestelek volna, hogyha lenne egy kis szabadidőtök meg tudnátok e látogatni? – nem fecsegtem feleslegesen, ám Anya tudja, hogy hogyan húzza a mézes-mázos madzagot előttem.
-  Persze! De, baj van? Még sosem hívtál meg magadhoz. – furcsállta a meghívást, ami érthető is volt, mert mióta elköltöztem tőlük, nem hívtam meg őket.
-  Nincs baj! – vágtam rá egyből, határozottan. – A címet tudod?
-  Igen! Pénteken, délután jövünk!
-  Várlak titeket! – köszöntem el tőle, majd az ölembe ejtettem a telefont, a kanapén ülve. Ez jobban is ment, mint amire számítottam, jegyeztem meg magamnak. Egyik részem örült, boldog volt, a másik viszont összetört, szomorú, amit csak egyetlen egy ember tudott volna összeilleszteni, de már messze járt. Nem maradt nekem más, mint a hit, és a harc. Hinnem magamban, hinnem Niall szerelmében, harcolnom a démonjaimmal, és harcolnom a fiúért, aki, ha rövid időre is, de elhozta nekem Sohaországot. 


8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett, várom a következő részt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Nikolett! <3
      Nagyon szépen köszönöm, és nagyon örülök, hogy tetszik! :)

      Törlés
  2. Imádom. Nagyon jó. Siess a kovivel. <3<3<3<3
    xxx Kinga <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kingám! <3
      Köszönöm szépen! Sietek! Puszi <3

      Törlés
  3. Ha van tökéletes blog, akkor az tuti a tiéd!💕💕
    Egyszerűen részről részre eléred azt, hogy még jobban imádjam a történetedet!❤
    Siess a következő résszel, mert már most rágom a körmeimet az izgalomtól!😉😂💕

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juditom! <3
      Köszönöm és köszönöm és köszönöm! Nagyon jól esnek ezek a szavak, főleg, amikor elbizonytalanodom a történettel kapcsolatban :) Sietek, megígérem! Puszi <3

      Törlés
  4. Azta mindenit! Várható módon Niall kiakadt. Elég rendesen. Sajnálom mindkettőjüket. Megint csak el kell mondanom, hogy csodálatos a történeted! Minden alkalommal kellemes pillanatokat kapok, amikor olvashatom írásaidat! Tehétség vagy, ali értéket közvetít az olvasói felé! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vivim! <3
      Köszönöm drága a kedves szavakat! Borzasztóan örülök, hogy örömet tudok okozni, még inkább, hogy érdemes írnom. Puszillak <3

      Törlés