2016. augusztus 1., hétfő

22. Fejezet: "Megígérem!"

Sziasztok Tündérek!
Hoztam is a folytatást, amivel ismét késtem, de kérlek nézzétek el nekem! :) Puszi <3

Karjaiba zárva, az egész Univerzumot a magaménak éreztem. Az összes csillag és bolygó a boldogságomban ragyogott fenn az égen, de egy fenyegető, fekete lyuk nem hagyott nyugodni. Ott motoszkál a gondolataimban, szinte körülvesz, és bármelyik pillanatban elnyelhet, onnan pedig nem lesz vissza út. Kissé zavarodottan, ám mámortól fűtve néztem újra arra a szőke fiúra, akire mindig is vártam.
-  Nem is tudom, hogy mit is mondjak neked… az túl kevés, és nagyon általános is, hogy a világ legboldogabb emberévé tettél engem. 
-  Sh… semmi ilyenre nincs szükség! Nekem csak az a fontos, hogy itt vagy velem, és szeretsz engem.
-  Olyan sápadt vagy! Beteg leszel? – csókolt homlokon, ahogy kezei közé vette arcomat.
-  Én, beteg? Ugyan! Biztosan csak a vércukorszintem ment le, vagy érzem a meteorológusok által beígért esőt. – dobálóztam a különböző hazugságokkal, amiért legszívesebben lekevertem volna magamnak két nagy pofont. Kegyetlen az igazság, amit nekem is hosszú időbe telt elfogadnom, és megígértem, hogy nem fogok neki fájdalmat okozni. Valami görcsös érzés folyamatosan marcangolt belülről, még nem végül összeroskadtam a földre. Niall még időben utánam kapott, még én magatehetetlenül zokogtam, és kapkodtam a levegőt.
-  Maddie! – kiáltott fel, miközben arcom cirógatta, másik kezével pedig fejem tartotta.
-  Mi történt? – Izzie rogyott mellém, aki felett Patrick állt.
-  Nem tudom… még az egyik pillanatban minden rendben volt, utána pedig… nem most először élem át ezt vele. – nézett szomorúan a szemeimbe, én pedig az övéibe, és ugyan azt az együttérzést, és fájdalmat láttam, amit még Ausztráliában.
-  Ezt, hogy érted?
-  Majd elmesélem, de a legjobb lesz, ha most azonnal szólunk a mentőknek, és kórházba megyünk.
-  Nem! Nem akarok kórházat! Mindjárt jobb lesz! – Iz felpattant mellőlem, és arrébb csoszogott. Hallottam, hogy bediktálja a címet…
-  Nem fogok vitázni Madd! – Niall, mint egy feldühített vad védelmezett.
-  Hívtam is őket! – tért vissza Iz. Kész káosz volt körülöttem. Végül megérkeztek a mentősök, akik stabilizálták az állapotomat, és bekapcsolva a villódzó fényeket, száguldottak velem a legközelebbi kórházba.  Niall az égész út alatt mellettem volt, alig akarta elengedni a kezem, amikor betoltak a sürgősségire. Fel szerettem volna állni, és kisétálni, mintha nem történt volna semmi sem, de a testem, „odaragadt” a hordágyhoz, és az nem hagyott szabadulni. Nem volt erőm az ellenkezéshez, a beszédhez, még pislognom is nehezemre esett. Legbelül csak Niallt féltettem, hogy milyen baj is lesz belőle, ha felismerik, és reménykedtem, hogy Iz tartja a száját betegségemet illetően. Hosszú vizsgálatok sora következett. Különböző orvosok, különböző vizsgálatokra küldtek, még nem meg nem jelent a kezelőorvosom, Dr. Burke. Utasította is a csapatot, akik összegyűltek körülöttem, hogy milyen gyógyszert kapjak, milyen mennyiségben, és milyen vizsgálatok szükségesek a közeljövőben. Egy idő után már nem éreztem a tűszúrásokat a karomban, a tappancsokat, amelyeket a mellkasomra helyeztek, szép lassan elaludtam.
Nem így terveztem az estét, sőt ezt a napot sem, de még mindig okoz meglepetést az élet. Tudattalan állapotban lebegtem, hallottam, hogy beszélgetnek a szobában, majd valamit a testembe vezettek. Igyekeztem jó dolgokra gondolni, ha már ilyen helyzetbe kerültem.
„Álom”
-  Hová megyünk? Kérlek, áruld el. – könyörögtem a tengerkék szemű fiúnak, aki kuncogva vezetett mellettem. – Ha nem mondasz semmit, most azonnal leveszem a kendőt a szememről!
-  Ne rontsd el a meglepetést! – húzta szájához kezemet, amelyekre apró puszikat lehelt.
-  A többiekkel minden rendben? Louis kisfia biztosan sokat nőtt, amióta nem láttam. Hiányoznak, ha nem is mutatom. Harry mosolya, Liam ölelése, a sok közös beszélgetés. Szeretem, hogy veletek dolgozhatok, hogy nektek alkothatok.
-  Mi pedig már el sem tudnánk képzelni nélküled a turnét. A barátunk lettél, nekem több is. Hiányzol, hogy nem vagy velünk…
-  Nem tudom, hogy képes leszek-e visszamenni, vagy egyáltalán képes leszek-e újra valamit is sütni.
-  Miért mondod ezt?
-  Valamit el kell neked mondanom, de nem itt, és nem így…
-  Mondanám, hogy rendben, de akkor hazudnék. Elegem van abból, hogy folyamatosan titkolózol, kizársz az életedből. Ha van valakid, akkor mondd meg! Nagyfiú vagyok, szerintem el fogom tudni viselni.
-  Mi van? – vettem le szemeim elől a fekete kendőt. – Nem vagy normális!
-  Mi bajod van? Egyszerűen nem lehet néha hozzád szólni, elérni, kifogásokat keresel, mikor találkozunk is olyan vagy, mint, aki nem aludt egy hete.
-  Megállnál? Légy szíves! Ki akarok szállni! – ordítottam magamból kikelve.
-  Tudod mit? Szállj is ki! – a kocsi csikorogva állt meg az út szélén, ahogy rálépett a fékre. Dühösen téptem fel az ajtót, majd ugrottam ki a terepjáróból, ő pedig mintha semmi sem történt volna tovább állt, magamra hagyva. Utálom, tudtam én, hogy nem véletlenül gyűlöltük egymást az elejétől fogva, de igaza volt. Minden az én hibám, ami a betegségem miatt történt. Puffogva, törökülésbe ültem le az aszfalt mellett lévő mérföldkőre, és vártam. Reménykedtem, hogy valami autó majd erre téved, de fél órás ücsörgés után feladtam. Hogyan hagyhatott magamra? Én elhiszem, hogy tényleg elviselhetetlen lettem az elmúlt időszakban, és tényleg becsaptam őt, de, ha szeret valaki valakit, azt nem hagyja a prérin meghalni.  Nem tudtam mást tenni, fogtam magam, és elindultam abba az irányba, amerre tartottunk. Pár perc elteltével azonban csoda történt, mert egy kocsi jött velem szembe.
-  Csak azért jöttél vissza, hogy megnézd, már megevett-e egy farkas? – hidegen szóltam hozzá, ahogy leparkolt mellettem, és kiszállt hozzám.
-  Egész idő alatt ott álltam a következő kanyarban, és onnan figyeltelek…
-  Na persze! – flegmáztam. – Senki mással nem foglalkozol, csak saját magaddal.
-  Befejeznéd, csak öt percre! – csitított.
-  Nem, nem fejezném be!
-  Nem akartam ezt tenni, de nem hagytál más lehetőséget.
-  Mit teszel? – ijedtem meg kijelentésén.   
-  Ezt! – húzott közel magához, és tapasztotta ajkait az enyémekre. – Azt akartam mondani, hogy sajnálom. – súgta számra.
-  Niall! Beteg vagyok. – nem köntörfalaztam, hanem végre kimondtam.
-  Hogy? – értetlenkedve mélyesztette rám ég kék tekintetét.
-  Szívelégtelenségben szenvedek… azért volt az, hogy sokszor nem találkoztam veled, mert nem bírtam kikelni az ágyból, nem tudtam enni, mert végigrókáztam az éjszakát. – magyarázkodtam, mert ez volt a legkevesebb. Idegesen lépett el tőlem, és csapott az autó motorházának tetejére.
-  Miért? Mikor?
-  Megértem, ha ezután nem szeretnél tőlem semmit, hiszen te sem aggódhatsz értem minden pillanatban, különösen, ha a színpadon vagy, és nem várhatod a hívást, hogy újra kórházba kerültem.
-  Nem foglak elveszíteni! Egyszer már majdnem megtörtént… amikor olyan bunkó voltam veled, és te azok után is meg tudtál bocsájtani. – szégyellte el magát gesztusaiból ítélve.
-  Ki lenne most az olvadt jégszívű hercegem, ha többé nem álltam volna veled szóba? Szóval, mit szeretnél most? 
-  Ápolgatni téged, de csak akkor, ha mindent elmondasz erről a szívelégtelenségről, mert őszintén fogalmam sincs róla.
-  Önzőnek tartasz, ha én is azt szeretném, amit te? Hiszen neked annyi más lehetőséged lenne…
-  De mit csináljak vele, ha nekem csak te kellesz, és nem az a sok számtalan lehetőség. – tettem fejem mellkasára.
-  Azt hittem, hogy el fogsz hagyni. Hiszen ki akarna istápolni egy olyan lányt, aki hamarosan meg fog halni?
-  Ne mondd ezt! Nemsokára édesanya leszel, majd nagymama. Egy kedves öreg hölgyként fogsz majd meghalni a családod, és barátaid körében, akik nagyon szerettek. – folytak le könnycseppjei arcán. Egy gyengéd csók sodort újra a valóság felé, amely kezdett fájdalmassá válni, ahogy szemeimet nyitogattam.


„Álom vége”
Niall, mint az álmom végén lágyan csókolt, arra húzódott el, amikor beszélni próbáltam. Fájdalmas volt minden lélegzetvétel, de sokkal könnyebb volt lélegeznem. Szúrt az oldalam, és, ahogy odaérintettem kezem, egy cső lógott ki belőle.
-  Ne-ne! Hascsapolást végeztek…
-  Álmodtam…
-  Mit álmodtál? – simogatta hajam, ahogy mellém ült.
-  Elmeséltem neked, hogy mi a baj.
-  Mondj valamit, mert beleőrülök, hogy mindenki titkolózik körülöttem. Kérdeztem Izzie-t, aztán a dokit, aki vizsgált, de elhárították érdeklődésem. Nem véletlen ugye, hogy másodszorra is itt vagyunk?
-  Nem… - szóltam rekedten.
-  Nem bírom nézni, hogy így szenvedsz. Ismételten majdnem megfulladtál az ölemben, ez túl sok.  Most kell egy kis idő! – állt fel a székről, és viharzott ki. Valahogy nem így képzeltem el az ébredésemet, és azt sem, hogy így fog reagálni arra, hogy beteg vagyok. Itt volt a nagy lehetőség, hogy beszámoljak az elégtelenségről, de elrontottam. Hülye vagyok! Istenem, de hülye vagyok! Még vagy 15 percig voltam magamban, amikor Dr. Burke jött be hozzám. Arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni, így csak vártam, hogy előrevetítse sorsomat.
-  Üdv, Madelaine! – fogta meg azt a széket, amin előbb a Manó ült, és telepedett rá. – Hogy van?
-  Üdv! Köszönöm, sokkal jobban, mint, amikor jöttünk! Mennyi ideig voltam eszméletlen?
-  Madelanie, rosszabbodik a helyzet. Sem a vérkép, sem pedig a röntgen felvételek nem megnyugtatóak. Ezen túl más gyógyszerekkel próbálkozunk…
-  Újabb kísérletezés?
-  Sajnálom. A vizenyőt megszüntettük, lecsapoltuk a folyadékot a hasból. Lehet, hogy el kellene gondolkodni azon, hogy felkerüljön az átültetésre várók listájára.
-  Doktor úr, nem szeretnék egy másik ember szívével élni, az már nem én lennék, ha túl is élném a beavatkozást.
-  Most mennem kell! – szólalt meg csipogója. – Később még benézek! Pihenjen! – egyedül maradtam, a nagy, és csendes szobában. Vajon hová mehetett? Mit csinálhat? Egy ember körül forogtak gondolataim, akire vágytam, és talán eltaszítottam magamtól. Nem tudom neki elmondani, egyszerűen képtelen vagyok, amikor láttam milyen hevesen reagált arra is, hogy valami baj van.
Későre járt az idő, de aludni képtelen voltam. Egy felől Niall miatt, másik részről pedig a sok cső miatt, ami kilógott testemből. Egy kedves ápolónő minden órában benézett hozzám, de az utolsó alkalommal alig múlt el fél tíz, amikor nyílt az ajtó. Niall állt mögötte vizesen, és csapzottan.  
-  Niall! – sírtam föl, ahogy megláttam. Hát visszajöttél? – sietett mellém, és csókolt meg.
-  Bocsáss meg, hogy itt hagytalak! Tökfej voltam, megijedtem.
-  Többé nem hagysz itt? Kérlek, ígéred meg, hogy nem hagysz el.
-  Megígérem! –ajkaink újra érintették egymást. Egyelőre jobbnak láttam, ha Niall továbbra is a sötétségben tapogatózik betegségemről. Szegénykém összetörne, ha megtudná az igazat. Nem lett volna szabad megtörténnie a szerelmünknek, de mint tudjuk, a sors az élet rendezője.     


6 megjegyzés:

  1. Ajjj, már megint sírok:DD
    Brigitta... kezdj valamit Maddie-vel, mert beleőrülök!
    Niall... Őt csak egyszerűen szeretem! Szösziii <3
    Millióóó Puszi! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Evim! <3
      De cukker vagy, de ne sírj, annyira azért nem jó, hogy megríkasson :) Millió puszi <3

      Törlés
  2. Mondanom sem kell, az ujjaid, és te, megint tökéleteset alkotattok!☺❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juditom! <3
      Nagyon-nagyon köszönöm! Millió ölelés és puszi :) <3

      Törlés
  3. Már megint pityergek. Annyira megszomorú ez a szerelem... Niall, kis tökfej. Jól ott hagyta Maddiet. Ej. Nrm javul Maddie állapota. Oh, te jó ég. Nem javul. Annyira rossz ez a helyzet. Izgatottan várom a a folytatást! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vivim! <3
      Neked is csak azt tudom írni amit Evinek, hogy annyira nem jó, hogy mindig sírjatok rajta :) Tudod minden rosszban van valami jó, még ha beteg is tudja, hogy szeretik és bármiben számíthat a barátaira és a szerelmére. Sietek a folytatással! Puszillak! <3

      Törlés