2016. június 26., vasárnap

17. Fejezet: "Jött valaki hozzád!"

Sziasztok Tündérek! 
Meg is hoztam a folytatást ebben a nagy melegben! Jó olvasást! Puszi <3

Teljes mértékben megfeledkeztem a körülöttem lévő világról, ahogy édes hangját hallgattam. Megnyugtattak kedves szavai, édes esetlensége, ahogy igyekezett bókolni. Egyre jobban azt éreztem, hogy ellent kell állnom neki, nem szabad engednem, hogy tovább mélyüljenek iránta az érzelmeim.
-  Ott vagy még? – kérdezte, amiért nem válaszoltam neki. Le kellett volna tennem a telefont, de nem tettem.
-  Igen-igen! Niall, kérlek, gondoljuk át ezt az egészet még egyszer. Te is alszol rá egyet, és én is.
-  Úgy is tudom, hogy azt fogod mondani, hogy hagyjalak, vagy ami még inkább kiakasztana az az, hogy fel sem veszed a telefont, ha megpróbálnálak elérni.
-  Te is tudod, hogy ez nem telefontéma. –akadékoskodtam.
-  Sosem találkoztam még ennyire elérhetetlen lánnyal, mint te.
-  Nem véletlenül vagyok ilyen… - gondoltam bele eddigi életembe. Ahol csak tudtam kerültem a csalódást, és a jövőben sem akarom megváltoztatni ezt a szokásomat.
-  Madd, igazad van, nem ismerlek, de minden vágyam az, hogy ez megváltozzon.
Annyit várok rád, amennyit csak szeretnél. Nem mondtam még, de amikor rám mosolyogtál ott a partiban, és elmentél, magaddal vitted a szívemet is.
-  Niall, ne mondj nekem ilyeneket azok után, ahogy viselkedtél velem. Tudod milyen lelki megpróbáltatás volt veled minden nap szembe nézni?
-  Nem akartam, hogy azért szenvedj, aki vagyok. Nem akartam, hogy zargassanak, ezért tettem mindent, de abba bele sem gondoltam, hogy mit okozok neked ezzel. Beismerem, hogy kerülni akartalak, nem látni az arcod, ami olyan, mint egy angyalé. Elhoztad nekem a Mennyországot, ami valóban meseszép. – hangos zokogásban törtem ki szavai hallatán. Eddigi életemben még senki nem mondott nekem ehhez hasonló szépeket. Ebben a pillanatban megígértem magamnak, hogy harcolni fogok a betegségem ellen utolsó lélegzetvételemig, amíg ilyen csodákat hallhatok tőle, amelyek perzselik szívem legmélyét. – Ne sírj Százszorszépem! Ne haragudj, nem ezt szerettem volna elérni… Miben maradjunk? Ha most letesszük, megígéred nekem, hogy holnap felveszed?
-  Ühüm… - csak ennyit tudtam nyöszörögni.
-  Akkor most leteszem!
-  Ne, várj! – találtam meg ismét hangom.
-  Mi a baj?
-  Semmi-semmi! Biztosan felhívsz?
-  Ígérem, Pillangóm! – ezzel el is köszönt, pár másodperccel később pedig már csak a hívás végét jelző sípoló hangot hallottam. Már most hiányzott, így alig vártam azt, hogy holnap legyen. 


-  Tudtam, hogy erre kell, hogy keressünk. – huppant le mellém Iz, kissé lefolyt sminkkel. - Sajnálom, hogy ebben az állapotodban csak úgy magadra hagytunk, hiszen bármi bajod is eshetett volna. – szipogott, miközben lágyan tenyerébe helyezte a kezem.
-  Iz, én sajnálom! Bolond voltam, hogy magamban akartam túlélni ezt az egészet, miközben olyan barát áll mellettem, mint te.
-  Nem érdemled ezt, nem lenne szabad ilyen fiatalon, ilyen betegséggel élni.
-  Semmi baj Iz! Már megbékéltem a helyzettel, és igyekszem vele együtt élni.
-  Nem mondom, hogy nem esett rosszul, hogy elhallgattad előttem, de megértem. Ezért jöttél haza, vagy valami más baj is történt?
-  Részben igen…
-  Ha nem akarsz bemenni a kórházba, mit szólnál, ha hazamennénk, és sütnénk valami finom pitét? Vagy a cukrászdába szeretnél beköszönni?
-  Menjünk haza! – helyestem Iz ötletére. – el is akartam indulni, de amikor felálltam erős szédülés tört rám, amit betudtam a gyenge állapotomnak. Imbolyogtak lábaim, ahogy az autóhoz lépkedtünk, Izzie-t támasztottam, ő pedig szorosan tartott engem.
A házba lépve valamivel jobban éreztem magam, nem szerettem volna lefeküdni, ezért a konyhába vonultam, és helyet foglaltam az étkezőasztalnál. A helységbe követett barátnőm és barátja is.
-  Szóval, hol tartotok az esküvőszervezésben? – terelem a témát, hogy addig se magamra keljen koncentrálnom. Érdekelt, nagyon is, hogy mi van a barátaimmal, és az ő nagy napjukkal, de valahogy csak Niall járt a gondolataim között, és azok, amiket mondott.
-  A helyszín már megvan, le is van foglalva. A virágokban nem vagyok biztos, pedig lassan valamit mondanom kell a virágkötőnek, és még mindig a tortán vitatkozunk.
-  A vendéglistát már meg se említsük. – tette hozzá Patrick viccesen.
-  Nem szeretnénk túl nagy esküvőt, csak a közeli rokonokat, és barátokat akartuk, hogy részt vegyenek a menyegzőn, de nagyon sok közeli ismerőse van mind a kettőnknek. – magyarázott barátnőm.
-  Mennyi az annyi? – álltam fel, hogy készítsek magamnak egy csésze teát.
-  150 ember… - majdnem félrenyeltem, ahogy Patrick kimondta a számot.
-  Azta, az tényleg nagyon sok.
-  A hat koszorúslányomból nem engedek! – jelentette ki Iz, miközben a házi telefon elkezdett csörögni. Én már indultam, hogy felveszem, de Iz megelőzött ebben, mondván, hogy: megy, mielőtt újabb veszekedés alakulna ki közöttük a párjával.
-  És, mi van a tortával? – Pat csak legyintett, de én nem akartam annyiban hagyni a dolgot.
-  Iz olyat szeretne, ami hagyományos. Rózsa mindenhol, fehér, vagy tört fehér. Én pedig azt akarom, hogy legyen benne egy kis élet. Például olyan dolgok, mint, amiket szeretünk, vagy közösen éltünk meg.
-  Ki készíti? A cukrászdából valaki?
-  Eddig úgy gondoltam, hogy téged kérlek meg rá, vagyis kérünk, de nem akarlak kitenni semmi megerőltetőnek. – tért vissza Iz, furcsa fél mosollyal az arcán.
-  Ki volt az? – kíváncsiskodtam.
-  Oh, csak egy ügynök, aki valami riasztót akart nekem eladni.
-  Értem! Szívesen megsütöm álmaitok tortáját. – ajánlkoztam szívből.
-  Féltelek, hogy túl nagy falat lenne neked egy esküvői torta.
-  Iz, nem halott vagyok, hanem beteg! – csaptam le erősen poharam az asztalra. – Nem kell folyton azt hajtogatnod, hogy aggódsz!
-  Bocsánat!
-  Kicsit lepihenek! – hagytam magukra lakótársaimat. Lehet kicsit túllőttem a célon, amikor kifakadtam, de elegem van, hogy úgy kezelnek, mint egy csecsemőt. Duzzogva feküdtem be ágyamba, és a plafont kezdtem el bámulni, Nana társaságában. Hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz emeltem laptopomat, és képeket kerestem a fiúk elmúlt koncertjeiről, a hozzászólások többsége fantasztikusnak titulálta a fiúkat, és a koncertjüket is. Különböző élménybeszámolókat is olvastam olyan lányoktól, akiknek volt alkalmuk találkozni a srácokkal. Hihetetlen érzésnek írták le azt, amikor átölelték kedvencüket, és beszippanthatták illatukat, ám egy párbeszéden megakadt a szemem. Egy rajongó megkérdezte Niallt, hogy el veszi-e felségül, amire Ni csak azt felelte, hogy mindenkinek meg van a párja a világban, és ő úgy érzi már megtalálta. Persze találgatások zöme követte ezt a kijelentését, ám hamar vége is lett a felkapott hírnek, mert senki nem tudott biztos megerősítést adni arról, hogy Niall kiről is beszélt valójában. Boldognak és különlegesnek éreztem magam azért, hogy egy olyan fiú, mint Niall szépnek tart, és örömmel el tudja velem képzelni a jövőjét. Belegondolva nagyon abszurdnak hangzott ez a dolog, mintha két világ között élnénk, ő herceg, én pedig kolduslány vagyok. Persze nem minden a szépség, holott egész életünkben harcolunk vele, nem minden a pénz, ami az ördög legfőbb fegyvere.
Ezek mellett Regina is kísértett, hiszen miattam szakított vele Niall. Reméltem, hogy minden rendben van vele, és egyszer talán elég bátorságom lesz elé állni, és elmondani neki az igazságot, habár még mindig abban reménykedem, hogy Niallnek megjön az esze, és újra kezdi Ginával.
Sarah sem akart kimenni a fejemből, hogy vajon van-e még munkahelyem vagy jobb lesz, ha új munkát keresek a közeljövőben. Eljöttem annak ellenére, hogy nyomatékosította, hogy maradnom kell. Sehol nem tűrik az ilyen viselkedést, főleg nem egy ilyen helyen. Számomra már az sem lehet mentség, hogy beteg vagyok, de mégis bíztam abban, hogy megérti miért tettem.
-  Szívem? – szólt ajtómon keresztül barátnőm.
-  Hagyj Iz!
-  Jött valaki hozzád! – nyitotta ki ajtómat.
-  Hozzám? Ki? A postás? – ültem fel.
-  Nem éppen… Ian Everett.
-  Ian? Viccelsz? Ugrottam fel helyemről.
-  Az ajtóban vár rád. – nekem sem kellett sok, és már a bejáratnál is teremtem, ahol valóban Ian várt rám.
-  Hát te? – bámultam rá meredten.
-  Ettől azért kedvesebb fogadtatásra számítottam.
-  Ne haragudj! Gyere be nyugodtan! – invitáltam be kis lakásunkba. – Patrick, Izzie! Ő itt egy kedves munkatársam Ian! – mutattam be a magas fiút barátaimnak.
-  Sziasztok! – intett feléjük.
-  Akkor, mi magatokra is hagyunk! – szólt Iz, és Patricket húzva maga után mentek be szobájukba.
-  Maddie, úgy eljöttél, hogy azt sem mondtad, hogy bakfitty… Nézd, én nem akartalak úgy letámadni akkor, de a barátunkká váltál, sőt nekem kicsit többé is. Azért jöttem utánad, mert felemésztett az aggodalom, és muszáj volt, hogy lássam a saját szememmel, hogy jól vagy.
-  És Sarah? Van még állásom? 
-  Először nagyon kiakadt, amikor este nem voltál a konyhában, aztán kimentettünk azzal, hogy sürgősen haza kellett utaznod, mert rossz híreket kaptál az orvosodtól. Nem jó ezzel viccelni, de hirtelen nem tudtunk mást kitalálni, nyomós ok kellett, és így természetesen megértette, de azt sérelmezte, hogy nem vetted fel a telefont, amikor hívott. Én pedig csak azért jöhettem el, mert addig könyörögtem, amíg áldását nem adta.
-  Jó nagy kakit kevertem, tudom, de hidd el, hogy muszáj volt „hazaszöknöm.”
-  Hogy vagy?
-  Köszönöm, jól vagyok!
-  Nem ez látszik, ha rád nézek.
-  Oh, de tapintatlan vagyok! – Kérsz valamit enni, vagy inni? Mikor érkeztél? Fárasztó volt az út? És honnan tudtad meg a címem? – hárítottam minden rólam szóló momentumot. 
-  Ha nem baj, egy kis vizet elfogadnék. Telefonáltam körülbelül egy órája és csak reméltem, hogy nem te veszed fel. Aztán megkértem Izzie-t, hogy ne szóljon arról, hogy érkezem.
-  Kitől tudtad meg a telefonszámunkat?
-  Mondjuk azt, hogy megvannak a kapcsolataim. – tettem le elé a vizet.
-  Meddig maradsz? Van szállásod?
-  Pár napig, ha már hazajöttem meglátogatom a családot.
-  Köszönöm, hogy ennyit utaztál értem!
-  Nem válaszoltál a hívásokra, így lépnem kellett. Amy üzeni, hogy nem haragszik, puszil, és gyógyulj meg! Lassan azonban megyek, nem zavarlak! – lépett az ajtó felé.
-  Van kedved holnap elmenni sétálni? – állítottam meg kérdésemmel.- valahogy meg szerettem volna neki hálálni azt a sok kedvességet, amit kapok tőle.
-  Neked pihenned kell!
-  Jó, akkor holnap délután két órakor találkozunk! – tette fel védekezően kezeit, hogy ő nem akar ellenkezni velem.
-  Légy jó!
-  Mint mindig. – búcsúztam el tőle. Most minden olyan szép és jó. Megnyugodott a lelkem, hogy nem vesztettem el a barátaimat, különösen örültem Ian érkezésének, magának Iannek is, de a holnapi napban mégsem azt vártam igazán, hogy Iannel sétálgathatok, hanem messze tőlem egy szőke fiú arra vár, hogy újra hallja orgánumomat.

4 megjegyzés:

  1. Ahhw Niall. Milyen reménytelenül szerelmes! Nagyon aranyos. 😍 Remélem minden oké lesz velük. Hm, meglepődtem, hogy Ian érkezett váratlan vendégként. Kíváncsi vagyok, hogyan is tovább. ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vivim! <3
      Nagyon köszönöm neked, és ígérem, hogy sietek a folytatással, hogy ne keljen sokáig olyan kíváncsinak lenned! :) <3

      Törlés
  2. Ahhhwww Nie *-* Meg kell zabálnom, annyira édes! <3 Egyszerűen i-má-dom!! :33
    Utálom, hogy mindig azt mondod, nem lesz jó a rész, de közben mindig fantasztikus:D Szerintem fejezetről fejezetre fejlődsz:)
    Amúgy... Ian-ről annyit, hogy... nem... bocs, de nem... nem kedvelem:D sajnálom:D
    Millió Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Evim! <3
      Ohh, de aranyos vagy, köszönöm! :) <3 Ian pedig semmi rosszat nem tett :D Na, jó :D Pusziii <3

      Törlés