2016. június 19., vasárnap

16. Fejezet: "Bennem elkezdődött valami..."

Sziasztok Tündérek! 
Voilá, itt is a folytatás! Kérlek titeket nézzétek el nekem, ha nem a legjobban sikerült! Sok mindenre foghatnám, de nemrég lett csak kész. Kellemes nyarat kívánok mindenkinek! <3

A reggeli nap fénye bársonyosan cirógatta arcomat, arra késztetve, hogy kinyissam szemeimet. Hirtelen fehérbe burkolózott minden, ám pár másodperc elteltével újra színesben láttam a világot. Nana nedves orrával bökdöste kezem, hogy jelezze már ő is ébren van. Hiányzott, hogy nem kellett a konyhába lennem, nem fogadtak vidám arcok a folyosón, de legfőképp egy valaki hiányzott.
Ahogy felültem, láttam, hogy a tegnapi ruhám van rajtam, és a szagokból ítélve elkélne nálam egy alapos fürdés. Nagyobb hatással volt rám a fáradtság, mint gondoltam, és elég kimerítő tud lenni az is, hogy órákon át agyalj valamin. Ezen töprengve még mindig, bújtam bele mamuszomba, és araszoltam el a szekrényemhez, ahonnét elővettem egy melegítőnadrágot, egy pólót, és egy törülközőt, majd átmasíroztam a fürdőszobába, ahol megszabadultam piszkos ruháimtól.
A víz melege elernyesztette fáradt testem. Csak folyattam magamra, amíg jónak éreztem. Tudom, hogy azért jöttem haza, hogy felejtsek, átgondoljam a dolgokat, de egyszerűen folyton csak ugyan azt a képet látom magam előtt, ahogy Niall lágyan átkarol, majd ajkunk találkozik, aztán Gina kisírt szeme mindig megtöri a varázst. Rossz embernek érzem magam. Még kislányként megfogadtam, hogy soha nem fogok senkinek sem fájdalmat okozni, és azt is, hogy soha nem fog miattam szenvedni senki, akit szeretek. Úgy érzem becsaptam a régi énem, és csalódást okoztam neki, mert most miattam szenved valaki, aki rövid ismeretségünk alatt belopta magát a szívembe. Nem nyugtathatom magam azzal, hogy minden ember hibázik, még ha ez így is van. Ez nem hiba volt, hanem hatalmas tévedés a részemről, hogy hagytam magam közel kerülni egy olyan fiúhoz, mint Niall.
Talán mára már ki is békült Ginával, hogy kiléptem az életéből, minden visszatért a régi kerékvágásba. ám hirtelen jött örömmámorom el is illant egy pillanat alatt, ahogy újabb rémes köhögés tört rám. Mostanában már mindegy, hogy mit csinálok, ha fekszem, ha állok, ha sétálok előjöhet. Biztosra vettem, hogy a pára hozta elő, ami feltermelődött fürdésem közben a helységben, így gyorsan magamra csavartam az elkészített törülközőt, és kinyitottam az ajtót, hogy friss levegő jusson tüdőmbe. Mi soha nem lehetnénk boldogok ez miatt, ami történik velem. nem lennék rá képes, hogy fájdalmat okozok neki azzal, hogy szeretem, majd közlöm vele, hogy keressen egy másik lányt, aki boldoggá tudja tenni, ha már én nem leszek. Eggyel több okom, a legfontosabb okom lett, hogy küzdjek a betegségem ellen, hogy még sokáig lássam őt.
Szobámba siettem, és magamra zártam az ajtót, hogy Izzie-t és Patrick-et fel ne ébresszem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy könnyek folynak arcomon az erős köhögés következtében, miközben azt éreztem, hogy kiszakad a tüdőm a helyéről. Átkoztam az eget, hogy miért velem történik mindez, de biztosra vettem, hogy jó okkal szánta nekem ezt a sorsot a Jó Isten. Nem akartam ismét kórházban kikötni, még túl kevés idő telet el a két roham között. Szedem a vízhajtót rendszeresen, az mellé pedig a piruláimat is, amit dr. Burke írt fel nekem. Az ő nevét ízlelgetve pedig tudtam, hogy mihamarabbi látogatást kell nála tennem.
-  Maddie, minden rendben? – szólt be Izzie az ajtómon. – Bejöhetek? – alig tudtam neki válaszolni, a fulladás határán voltam, és nem akartam, hogy így lásson. Tisztában voltam vele, hogy segítségre van szükségem, de mégis reménykedtem, hogy elmúlik magától.
-  Gyere! – fújtattam nagyokat.
-  Madd! Mi baj? – rohant egyből segítségemre, ahogy meglátta elvörösödött arcomat, és liluló számat.
-  Mindjárt jobb lesz! – támasztottam asztalomat, amíg ő kétségbeesetten simogatta hátamat.  
-  Menjünk a kórházba? Felhívjak neked valakit? Mit csináljak? – kezdett sírni mellettem.
-  Nem akarok kórházat! – hörögtem.
-  Ha akarsz, ha nem megyünk! – Iz ellentmondást nem tűrően kapkodta össze cuccom, és autóba is ültünk.
-  Ugye ez nem csak asztma? – kérdezte tőlem, ahogy hajamat simogatta a hátsó ülésen, Pat pedig néha-néha ránk nézett a visszapillantó tükörben. Csillapodott zihálásom, de Iz ragaszkodott az egészségügyi központhoz. – Miért nem mondod el az igazat? Nem bízol bennem? Nem vagyok hülye én sem Madd, hogy elhiggyem, hogy ilyen egy asztmás roham. Biztos vagyok benne, hogy komolyabb dologról van szó.
-  Nálad van a telefonom? – nem reagáltam Iz monológjára, csak egy valamit akartam ilyen halál közeli élmény után, hogy hallhassam hangját annak a személynek, aki elraboltam a szívemet.
-  Igen! – Iz már nyújtotta is felém táskájából előkotorva.
-  Nem is mondasz semmit arra, amit kérdeztem?
-  Ne haragudj! – szálltam ki a kocsiból a bejárat előtt, majd félrevonultam egy fa árnyékába, és tárcsáztam Liam számát. A hideg még mindig rázott, vacogtak a fogaim és remegett a kezem, ahogy a fülemhez tartottam telefonom. Ötszöri próbálkozás után feladtam azt, hogy elérjem őt, így csalódottan, lógó orral sétáltam vissza Izzie és Pat mellé.
-  Iz, Pat! Nagyon sajnálom, hogy annyi fejtörést okoztam nektek az elmúlt időszakban, legfőképpen neked Izzie. Elmentem innen, munkahelyet váltottam, mert azt hittem jobb lesz, hogy boldogabb leszek a hátralévő időben, de ott is utolért a baj. Igazad van Iz, hazudtam neked, hazudtam jóformán mindenkinek a bajomról, de csak is azért, mert ki akarja, hogy minden percben szánakozó pillantások övezzék, lessék mindig, mindenhol, hogy mikor történik valami. Semmi szükség most ide besétálni, mert tudom milyen betegségem van, amire többféle gyógyszert is szedek. Próbáltam már különböző módszereket és rendszeresen járok a vizsgálatokra. Szívelégtelenségben szenvedek, annak is a végső stádiuma előtt. Néha azért olyanok a bokáim, mint egy lufi, mert vizenyő alakul ki bennük, a köhögés, a hányinger, a hasmenés mind ennek a tünete…
-  Szívelégtelenség? – pislogott nagyokat Iz, és láthatóan még nem fogta fel az iménti szavaimat. – Az nem csak időskorban jelentkezik? És mi lesz veled? Meg fogsz halni? – tört belőle elő a zokogás. – Nem hagyhatsz itt! – zaklatottan került ki, majd beszaladt az épületbe.
-  Sajnálom Patrick! – néztem az összetört fiú szemeibe, és magára hagytam. Vajon Izzie most mit gondolhat? Igen átvertem, de nekem nem megy többé az, hogy rejtegessem a betegségem. Biztosan rájöttek volna maguktól is a dolgokra, ha nem most, akkor a következő alkalommal. Elegem van a hazugságokból, amelyek megkeserítették és még meg is fogják bélyegezni a mindennapokat, mert Iz és Pat két fontos személy az életemben, de a többiek erről nem szerezhetnek tudomást. Roppant módon hibáztatom magam azért, amiért elvállaltam az állást a fiúkkal, már őket sem tudom úgy kezelni, mint ismeretlen személyeket, főleg Niallt nem, aki ha ezt megtudná nem is tudom mit tenne. Eddig úgy gondoltam, hogy biztosan örömtáncot lejtene örömében, de azok a szavak, amelyek tegnap hagyták el a száját másra engednek következtetni. Iz után akartam menni, megbeszélni a történteket, de mégis másfelé vitt a lábam. Nyoma sem volt rajtam annak, hogy meg akartam fulladni, és nem is akartam kockáztatni.
Csak bandukoltam London utcáin egy szál edzőnadrágban és egy vékony pólóban. Egyetlen hely volt, amely megnyugvást hozott számomra, ez pedig a cukrászda volt. Sütni akartam, mindegy volt, hogy mit, de mégsem állíthattam így be volt állásadómhoz, ezért leültem egy padra, pontosan a bolttal szembe, és figyeltem a ki-be menő embereket, a mosolyt vagy grimaszt az arcukon. Néhány ember megbámult, sőt volt, aki ki is nevette kinézetem, de egyáltalán nem érdekelt. Sokkal nagyobb problémám is van, mint néhány személy, akik viccesnek tartanak egy lányt, aki sír. A város zaja között azonban felcsendült mobilom csengőhangja, Liam nevét jelezve.
-  Halló! – köszörültem meg torkom, mert rájöttem, hogy a sírástól berekedtem.
-  Szia, Maddie! Jól vagy? Úgy elutaztál, hogy el sem köszöntél. Miért mentél el? Mindegy nem sok közöm van hozzá, de bármi is volt az ok tudd, hogy én melletted állok. – nyugtatott meg kedvessége.
-  Liam, ne haragudj, ne haragudjatok, hogy csak így eljöttem, de muszáj volt. Azt már meg sem merem kérdezni, hogy Sarah mit szólt. Megkérhetlek valamire?
-  Mondd csak!
-  Először is bocsánatot kérnél a nevemben Amy-től, Sarah-tól és Iantől, valamint a fiúktól is? Másodszor pedig megkeresnéd nekem Niallt, és átadnád neki a telefont? – kérleltem őt.
-  Niall? Biztos nem Harry, vagy Louis? De persze, megteszem! Kérlek, mondd, hogy jól vagy!
-  Köszönöm, nagyon hálás vagyok! Jól vagyok, ne aggódj! És biztosan Niallel szeretnék beszélni.– csitítottam Liamet. – Puszilok mindenkit!
-  Rendben! Adom is Niallt, pont most érkezett meg.
-  Köszi! – a pulzusom egyből az egekbe szökött, még a pillangók a hasamban már járták megszokott táncukat.
-  Maddie az! – hallottam, ahogy Liam a nevem suttogta. Még nem tudtam, hogy mit is fogok neki mondani, de hallanom kell rekedtes hangját.
-  Szia, Madd! – ejtette ki kedvesen, és gyengédséggel nevem.
-  Niall… de jó hallani a hangod! – vallottam be neki, hogy miért is kerestem őt.
-  Nem is tudom mit mondhatnék neked. – elképzeltem, hogy biztosan zavarban lehet.
-  Nem kell mondanod semmit! Már megtörtént, nem tudunk rajta változtatni.
-  Hiányzol, és tudom, hogy én is szerepet játszottam abban, hogy elemtél, de nem tehetek az érzéseim ellen. Gina tényleg egy szép, okos, kedves lány, de te más vagy, olyan valaki, akire szükségem van.
-  Bolond vagy! Nem is ismersz. – horkantottam fel sírásomban.
-  De készen állok rá, hogy megismerjelek, és meg is akarlak ismerni.
-  Pár napja még ki akartalak nyírni, most pedig meg akarlak csókolni.
-  Alig várom, hogy vissza gyere!
-  Niall, lehet, hogy nem megyek vissza…
-  Ha te nem jössz hozzám, én fogok elmenni hozzád, és ez nem vicc. Ebben a pillanatban is a csókunkra gondolok, arra, hogy te vagy az első lány az életemben, aki elérte azt nálam, hogy folyamatosan rá gondoljak.
-  Mi sosem leszünk boldogok! – hangoltam le.
-  Ugyan mi állhatna közénk? Ian vagy Gina, vagy kire gondolsz?
-  Az életre Niall, az életre…
-  Ezt hogy érted?
-  Úgy, hogy jobban teszed, és én is, ha elfelejtjük, ami volt, és előre nézünk a jövőbe.
-  Szóval nincs helyem a te életedben a jövőben?
-  Koncentrálj a turnétokra, a családodra, és ne rám pazarold az idődet.
-  Az én döntésem az, hogy kire pazarlom az időm.
-  Igaz, de én mégis erre kérlek. Örülj, hogy nem kezdődött el semmi, ami most fájdalmasabb lenne.
-  De, bennem elkezdődött valami… - legszívesebben a mobilba ordítottam volna, hogy szeretem, de nem tehetem meg vele, hogy magamba bolondítom, amikor nemsokára meg fogok halni. Ez rossz neki, de akkor a szíve is összetörne. – Önző vagy! – dühödött be.
-  Lehet, hogy önző vagyok, de annál jobban szeretlek, hogy összetörjelek. – vágtam vissza.
-  Miért csinálod ezt? Ígérem, bocsánatot kérek Ginától, többé egy lányra sem nézek, ha szeretnéd az éneklést is abbahagyom.
-  Mi? Megbolondultál?
-  Valaki elvette az eszemet… - szeretem, ezt már nem tagadhatom magamnak sem, de elfojtani a szerelmet olyan érzés, mint amikor nem adjuk ki magunkból mérgünket, felemészt belülről.


10 megjegyzés:

  1. Jó, kész, végem...
    Megvan a kedvenc részem! ❤❤❤❤

    VálaszTörlés
  2. Irtó jó vagy! Varom a kövi részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Névtelen! :)
      Nem tudom ki vagy, de nagyon szépen köszönöm, nagyon jól esik! :)
      Sietek!

      Törlés
  3. Szia!☺ nézz be a blogomra,vár rád ott egy díj!☺ http://bestrongalwaysletanythinghappen.blogspot.hu/?m=1

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Alexandra! :)
      Nagyon szépen köszönöm! Puszi

      Törlés
  4. Azta.... Szóhoz sem jutok. Csak annyit tudok mondani, hogy imádom.
    Puszi,
    Veronika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Veronika! :)
      Jajj de cukor vagy, nagyon köszönöm!
      Puszi

      Törlés
  5. Komolyan mondom, megkönnyeztem a végét! Mostanában mindig kicsikarod belőlem, azokat a nedves könnycseppeket... Annyira szívfájdító, hogy Maddie eltaszítja magától Niall, aki időközben meglágyult és egy vajszívű, önfeláldozó szőke herceg lett.
    Nagyon izgatott vagyok a folytatást illetően! Biztos vagyok benne, hogy újabb és újabb izgalmakban és meglepetésekben lesz részem!

    VálaszTörlés
  6. Vivim! <3
    Jajj de aranyos vagy <3 Örülök és mégsem, hogy megkönnyezed ezeket a részeket :) Sietek a folytatással ami remélem, hogy ennyire fog tetszeni, mint ez! :) Puszi <3

    VálaszTörlés