2016. április 24., vasárnap

8. Fejezet: "Itt vagyunk!"

Sziasztok Tündérek! 
Meg is érkeztem a folytatással, sajnálom, hogy ilyen sokat kellett rá várni! Jó olvasást! :) Puszi <3

Néhány nap múlva felkerestem Sarah-át a megbeszéltek szerint, aláírtam a szerződésemet, majd Sarah tájékoztatott a munkakörömről, amíg a turnén tartózkodunk. Én fogok felelni a reggeli süteményekért, és a különböző desszertekért. Két segédet kapok magam mellé a konyhába, akik az utasításaim szerint lesznek segítségemre. Legfőképp a fiúk kérésire kell figyelnem, ha csoki tortára vágynak az éjszaka közepén, nekem teljesítenem kell számukra. Bár belül nagyon reméltem, hogy éjjel inkább alszanak, mint a hasukat tömik.
Három héten belül munkába kell állnom, így miután eljöttem Sarah irodájából a legközelebbi boltba siettem, hogy kartondobozokat tudjak szerezni a holmimnak. Szerettem volna egy kicsit összepakolni a szobámban a fontosabb dolgaimat, hogy barátnőmék ki tudják adni a kuckómat, ha szeretnék, bár Izzie-t ismerve ez nem fog bekövetkezni.
Délutánig pakolásztam, néhány ruhámat már be is készítettem a bőröndbe, amelyet magammal fogok vinni. Az első helyszín Ausztrália lesz, ahová utazni fogunk. Hitetlenkedve álltam még mindig a táskám felett, hogy ilyen lehetőségem adódott. Azonban Iznek igaza volt abban, hogy búcsú nélkül a szüleimtől nem utazhatok el, így erőt gyűjtöttem magamban és telefonáltam anyunak, hogy valamelyik nap át fogok hozzájuk ugrani. A teendőim végén kimerülten huppantam le a kanapéra egy újsággal a kezemben, amikor mobilom hangos rezgése jelezte, hogy bejövő hívásom van. Kicsit mérgesen nyújtóztam a készülékért, meg sem néztem, hogy ki keres, felvettem.
-  Madd, azonnal be kell jönnöd a cukrászdába! – Iz hangja sípolt a telefonban.
-  Iz, mi történt? – ültem fel a kanapén, érdeklődve.
-  Majd elmondom út közben, de most indulj! – idegesen sürgetett.
-  Oké, két perc és magamra kapok valamit. Tartsd a vonalat! – villámgyorsan magamra kaptam egy utca pólót és nadrágot, a hajam lófarokba kötöttem és készen is voltam. Cipőm felhúzása és táskám vállra akasztása után bezártam ajtónkat, majd nagy léptekkel indultam el a buszmegálló felé, mobillal a kezemben.  – Itt vagyok!
-  Ne haragudj, hogy így kiugrasztottalak otthonról, de baj van. A torta, amit tegnap készítettél, nos… a fiúk leejtették és…
-  Micsoda? Iz, ez ugye nem igaz? – hitetlenkedve meredtem telefonomra. Nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy újra megcsináljam.
-  Sajnálom…
-  Jó, mindegy, úton vagyok, ami menthető azt szedjétek le róla, a többi pedig kuka. – teljesen összetörtem, hiszen ilyen még nem fordult elő nálunk. Persze hibázni emberi dolog, így nem hibáztathattam a fiúkat. A torta a mai estére kellett volna, ám fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz, a megrendelők várják…
-  Ott vagy még?
-  Igen, most szálltam fel a buszra. Nemsokára találkozunk… - ezzel bontottam a vonalat. Nyugtalankodva ültem ülésemben, felvázoltam magamban, hogy milyen eshetőségekre kell felkészülnöm, ha odaérek. Egy óra mélázás után újra felvettem a nyúlcipőket, ezáltal hamar meg is érkeztem a cukrászdához, London járdáit szelve. Belépve az ajtón nagy üresség fogadott, sehol egy kiszolgáló, sehol egy vendég. Mintha valami kandi kamerás műsor kellős közepébe csöppentem volna bele. Körbenéztem az előtérben, majd az irodákban, de, mint akiket elnyelt volna a föld. Gyanúsan nagy volt a csend, amely nyomasztóan hatott rám, még végül le nem nyomtam a konyha kilincsét.
-  Meglepetés! – kiáltották egyszerre munkatársaim, én pedig a döbbenettől mozdulni sem tudtam. Hiányozni fogsz! Várunk vissza! szavakat olvastam le pár plakátról. Hirtelen megvilágosult az elmém, ez az én búcsúpartim. Nincs és nem is volt semmilyen baj a tortával, csak azért találták ki, hogy idecsaljanak.
-  Madd! – lépett ki Iz a lányok közül. – Ma mind azért gyűltünk itt össze, hogy elbúcsúztassunk egy nagyon jó kollégát és barátot. Elnézést azért a hívásért, de mind egyet értettünk abban, hogy, ha torta, akkor te biztosan idejössz.
-  Nagyon köszönöm, nagyon megható ez az egész és ne haragudjatok, hogy még nem szóltam, nem akartam szó nélkül elmenni, de nem tudtam hogyan mondjam el...
-  Nem baj Maddie, ezért van nekünk itt Izzie, hogy beszéljen helyetted is. – masszírozta meg Abby a vállát.
-  Nem készültem semmilyen megható búcsúbeszéddel, de tudnotok kell, hogy nekem is olyan hirtelen jött ez az egész, mint nektek. Végignézve rajtatok fantasztikus embereknek ismertelek meg benneteket, nagy tehetséggel. Amint lehetőségem fog nyílni meglátogatni titeket, el fogok jönni. Köszönöm nektek a hihetetlen sok segítséget, a sok tapasztalatot… Nagy beszédekben nem voltam jó soha, hiszen ismertek.
-  Csak légy boldog és ne add fel! – ölelt át Grace.
-  Na, elég a szomorkodásból! Ki kér egy kis tortát? – Abb tette fel a nagy kérdést, mire mindenki jó ízűen kacagni kezdett.
***
Hazaérve hamar elköszöntem Izzie-től, majd a szobámba vonultam, ahol boldogan tettem be bőröndömbe, azt a közös fotót, amelyet bekeretezve kaptam ajándékul a többiektől. Rajta a cukrászdánk dolgozói, vidám arcokkal, hogy emlékezzek rájuk, amikor távol leszek az otthonomtól. Némi lelkiismeret furdalást éreztem, amiért csak így elmegyek, de meg kell tennem, mert így érzem helyesnek. Nana örömtelien kucorodott mellém ágyamban, talán ő fog a leginkább hiányozni a mostani életemből. Megígértem neki, ha visszajövök, és még marad némi időm, együtt fogunk élni, és soha többé nem hagyom magára.
***
Három hét elteltével nehezen küzdöttem le telepakolt táskáimat az autóig, persze volt segítségem Patrick és Iz személyében. Szüleim is szerettek volna elkísérni a reptérre, de otthon marasztaltam őket, nem hiányzott egy újabb veszekedés. Fáradtnak éreztem magam, hiszen az elmúlt éjszaka semmit sem aludtam, folyton azon járt az agyam, hogy milyen lesz, ha megérkezem. Hála Istennek nem magamban kell végigülnöm a hosszú utat, hanem néhány munkatárs, akiket az előző hetekben ismertem meg tartanak velem egy járaton. Hamarabb érkezünk, mint a négy fiú és a stáb többi tagja, hogy holnap este, amikor ők is befutnak meleg vacsora várja őket.
Nanáért a szívem hasadt ketté, ahogy nyüszített utánam, amikor ölembe vettem, hogy még egyszer átöleljem őt. Könnyeim melegen áztatták arcom, ahogy puszit leheltem fejére, majd beszálltam a járműbe. Iz bevitt a kutyusomat a lakásba és ő is helyet foglalt Patrick mellett a kocsiban. Pat gázt adott, az autó pedig elindult velem együtt a repülőtérre. Az odavezető úton szinte alig beszélgettünk, nem kellettek szavak, hogy tudjam, tudják itt egy korszak vége. Piros lámpák, és egy kisebb dugó nehezített meg odajutásunkat, így fél óra késéssel tudtam csak leadni csomagjaimat ellenőrzésre. A gép indulásáig még egy óra volt hátra, ezért két kísérőmmel kényelmesen elhelyezkedtünk az üvegablakokkal körbevett terminálban. Néhány perccel később pár ismerős arc is feltűnt a tömegben, akiknek odaintettem. Igyekeztünk Izzie-vel mindent átbeszélni, amíg nem szólította a hangosbemondó a Sydney-be készülő utasokat beszállásra. Szomorúan karoltam át barátnőmet, alig akartam elengedni, de mennem kellett. Patrick is kapott egy nagy ölelést és két puszit, még utoljára visszaintettem nekik, amikor leellenőrizték útlevelemet és repülőjegyemet, majd elnyelt a gép belseje. Remegő lábakkal lépkedtem a folyosón, az ülések között, féltem, mert ez lesz életem első repülése. Az nyugtatott, hogy Sarah cége a munkatársaknak egy helyre foglaltatta a helyeket, így biztosan, hogy egy leendő kolléga mellett fogok helyet foglalni. B4 néztem rá jegyemre, amely ülésen már ült egy fiú. Finoman megkocogtattam vállát, mert láttam, hogy zenét hallgatott.  
-  Szia! Ne haragudj, de ez az én helyem! – mutattam a székre.
-  Szia! – nézett fel rám. Nagy kék szemei vannak, világos, rövid, barna hajjal. – Biztosan valami tévedés, mert ez az én helyem. – mutatta meg jegyét, amire szintén B4 volt írva.
-  Az enyémen is ez a betű és szám van. – tartottam elé a sajátomat.
-  Senki nem szeretné, hogy egymás ölében töltsünk el 10 órát, ezért pillanat és intézkedem. – magasodott fölém, ahogy felállt székéről és odasétált egy légi utaskísérőhöz. Mint láttam bevetette minden sármját, amitől a hölgy szíve hamar ellágyult, így percek elteltével a problémánk meg is oldódott. Kiderült, hogy hibáztak, amikor kiadták számunkra a jegyeket, elnyomtatták rajta az ülésszámokat. Ennek a bakinak köszönhetően egy jóképű fiú jobb oldalán kötöttem ki az ablak mellett. – Szóval, te is Sarah-nak dolgozol a One Direction turnén?
-  Igen, fitten, frissen, még a tinta meg sem száradt a szerződésemen.
-  Én két éve dolgozom neki, mint szakács. Egyébként nehéz úgy kommunikálnom bárkivel is, hogy ne tudnám a nevét. Ian vagyok, Ian Everett. – nyújtotta kezét.
-  Jaj, én pedig Maddie, Maddie Willows. – fogadtam el szorítását.
-  Maddie? Ez becézés?  
-  Mondhatni, a teljes nevem Madelaine.
-  Szép, nagyon szép. – mosolygott.
-  Köszönöm! – pirultam. – Lehet egy olyan kérdésem, hogy te mit tudsz a fiúkról? Korábban dolgoztál már velük?
-  Nem-nem dolgoztam még velük, de jókat lehet róluk hallani. – csalódottan vettem tudomásul, hogy tőle sem tudok meg semmit a srácokról. – Egyébként te milyen munkakörben leszel a konyhában?
-  Értem. Nos, ha minden igaz cukrász leszek.
-  Szép és cukrász is. – vigyorgott, majd fülére helyezte fejhallgatóját, a gép pedig rázkódva emelkedni kezdett. A félelem minden porcikámat átjárta, nekifeszültem az ülésnek, amelyet persze legújabb ismerősöm is észrevett.
-  Valami baj van? – érintette meg hátamat.
-  Csak annyi, hogy nem vagyok hozzászokva a repüléshez. Nekem ez az első. – próbáltam elviccelni szorult helyzetemet.
-  Mindjárt elmúlik! – számolt nyugtatóan, mire hamarosan megszűnt a rázkódás. – Jobb már?
-  Sokkal, köszönöm! – miután látta, hogy tényleg minden rendben velem, ismét elmerült a zenehallgatás világában.
***
Nagyon-nagyon nehezen telet el az idő. Végignéztem három filmet, végighallgattam a zenelejátszóm listáját vagy kétszer. A végtagjaim zsibbadtak a sok üléstől. Kitekintve az ablakon az azúr égbolt sötétedett, ahogy az idő délutánra váltott a felhők felett.


A gép nagyot bakkant, ahogy a kifutót érték kerekei. Leszálláskor az idő már javában esteledett, de még így is érezni lehetett a Nap kellemes melegét. Lágy szellő fújdogált, amely ide-oda röpítette hajszálaimat. A legnehezebb az időeltolódást lesz megszoknom, mert otthon ilyenkor még csak délelőttre jár az idő.
Csomagjaink felvétele után, két kisbusz várt ránk a repülőtér bejárata előtt, akik a megadott szállodába szállítottak bennünket. Ian mellett maradtam az út során, olyan voltam, mint egy óvodás kisgyermek, rátapadtam az ablakra és próbáltam a látottakat mélyen elraktározni az emlékezetemben.  
-  Eddig, hogy tetszik? – szólított meg hosszú csend után.
-  Csodás! Az óceán valóban végtelen. - meredtem a horizontra.
-  Néha van egy kis szabadidőnk, ha van kedved körbevezetlek.
-  Hányszor jártál már itt?
-  Kiskoromban gyakran nyaraltunk Ausztrália valamely részén, ezért merek ajánlkozni.
-  Egyelőre egy tusra és egy ágyra vágyom, majd holnap beszélhetünk a körbevezetésről. – dőltem hátra a busz ülésében, de amint ezt megtettem, a sofőr be is fordult egy mélygarázsba.
-  Itt vagyunk! – kászálódott ki Ian mellőlem elvenni a bőröndjét. Én voltam az utolsó személy, aki elhagyta a járművet. Sosem szerettem tolongani, inkább várakoztam. Ian megvárt, amíg összeszedtem magam, segíteni akart vinni a pakkomat, de kedvesen elutasítottam. A szálloda maga hatalmas belső térrel rendelkezett, ha jól láttam étterem, bár is található a halban. A recepción bejelentkezve megkaptuk kártyáinkat a szobáinkhoz, majd a lift segítségét vettük igénybe. Megérkezve az adott emeltre egy hosszú folyosó fogadott néhány kanapéval, fotellel, növényekkel. A szobámat nem kellett sokáig keresnem, hiszen alig léptem ki a felvonóból és fordultam jobbra megláttam a 205-ös feliratot, amely a kártyámon is szerepelt. Elbúcsúztam új munkatársamtól és beléptem a hálóba. Fehér falak fogadtak, sötétbarna bútorkokkal, két kisebb ággyal, tévével és egy nagy tükörrel. A szoba az óceánpartra nézett, így hallani lehetett annak morajlását. Épp csak a bőröndöm mellé sétáltam, amikor nyílt az ajtó és egy fiatal lány lépett be hozzám, cipelve ő is nehéz batyuját. Barna haja loknikban omlott vállaira, arcán kedves mosollyal nézett rám. Döbbenetségünk után megtört a jég, bemutatkoztunk egymásnak. Az ő neve Amy Poulter, aki már hosszú ideje Sarah mellett tevékenykedik. Skóciában él és nagy valószínűséggel ő lesz a szobatársam a következő öt napban. Sok pihenésre azonban nem akadt időm, mert alig csomagoltunk ki, összehívtak egy gyűlést a hotel éttermében. Fáradtan támasztottam hátam a lift falának, de bizsergett a belsőm, hogy holnap végre élesben elkezdődik az új életem, és végre találkozhatok a fiúkkal is. A kék szempárra vágytam, ami belém égett azon a bizonyos legénybúcsún.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett. Már várom a következő részt.
    Puszi, Veronika

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Veronika! <3
      Nagyon szépen köszönöm és sietek a folytatással! :) puszi

      Törlés
  2. Nagyon jóóóó Bri, nagyon jóóóóó !! :33
    Mint mindig, most is remek munkát végeztél, szóval köszönöm, hogy ezt a részt is olvashattam!:)
    Alig várom már a fiúkat! <3
    Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Evim! <3
      Jóóóó, jóóóó, jajj de jóóóó :D Köszönöm Babám, sietek! :) Puszi <3

      Törlés
  3. Egy kicsit elmaradtam, de most már itt vagyok. Ezek a kékszemű fiatal emberek. Behálózzák a nők szívét. :D
    Kíváncsi leszek Ian szerepére :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vivim! <3
      Lesz szerep Iannek, és hát a kék szem a mindenem, de a barna az igazi :D

      Törlés