2017. április 17., hétfő

46. Fejezet: Te vagy az?

Sziasztok Tündérek!
Először is nem fogok mentegetőzni a kiesés miatt, az okokat leírtam csoportban! Másodszor szomorúan tapasztaltam, hogy leiratkoztak a blogról. Sajnálom, hogy nem hoztam a fejezeteket, de úgy gondolom, hogy engem is meg lehet érteni. Nos, a kissé kiábrándító bevezető után azonban meghoztam az új fejezetet, igen Evi, köszönöm, hogy bíztál bennem, de ez csak egy feldúlt állapotomnak köszönhető, hogy ez a rész most itt van. Köszönöm, aki kitart mellettem! Sok puszi BR! <3

Fogalmam sincs, hogy aludtam-e az éjjel, néhány percet biztosan, de az nem volt elegendő, hogy kialudtnak érezzem magam. A szemeim egyfolytában össze akartak ragadni, szinte égett mind a kettő. Sokszor és nagyokat pislogtam, majd megdörzsöltem duzzadt szemhéjaimat, amelytől valamelyest jobban láttam a szürkületben. Amy békésen szuszogott mellettem, de én nem voltam képes a nyugalomra. A lelkem háborgott, az agyam pedig egyfolytában járt megállás nélkül. Mégis hogyan tudnám elfelejteni Niallt, mikor ő hozott fényt újra az életembe? Az pedig, hogy én legyek az okozója annak, hogy többé ne érezzen, az számomra elviselhetetlen lenne, még erre a kevés időre is. Ám, ha igaz az, amit Amy mondott, hogy jól van, túllépett rajtam, akkor talán megnyugvásra lelek, de ezt tőle kell hallanom, a saját szájából.
-  Jó reggelt! – nyöszörgött Am a paplan alól.
-  Neked is! – válaszoltam egykedvűen.
-  Készen állsz a mai napra? – őszintén semmi kedvem nem volt kimozdulni, emberek közé menni, de tisztában voltam vele, hogy Amy és Ian csak is miattam utaztak több óra hosszát, hogy végre velem legyenek, nem hagyhatom őket cserben.
-  Már alig várom! – mosolyogtam rá. – Mi lesz a program? – próbáltam lelkesen érdeklődni.
-  Meglepetés!
-  Igen, ezt már hallottam, de most, hogy itt vagytok, már igazán elmondhatnád.
-  Segítsek valamiben?
-  Megtennéd, hogy felrázod a párnámat és bekopogtatsz Patrickékhez és szólsz Iznek?
-  Persze! Mindjárt jövök! – hagyott magamra, még megpróbáltam nagy szuszogásokkal felülni.
-  Maddie, tudod, hogy nem szabad egyedül! – nem akartam neki századszorra is elismételni, hogy nem vagyok kisgyerek, és neki nem kell az anyukámat játszania.
-  Igen, tudom anyuci!
-  Nem vagy vicces! – Iz, mérgesen tekintett rám. – Na, gyere! – húzott fel ültő helyemből.
-  Segítsek? – nézegetett Iz háta mögül Amy.
-  Megvagyunk! Készülj te is nyugodtan! – Izzie megelőzött a válasszal.
***
Két óra készülődés után végre elindulhattunk a bizonyos meglepetésem irányába. Miután sikeresen elhelyeztük mellém az oxigénpalackomat és betuszkolták a csomagtartóba a tolószékemet, bőszen integetve Iz-nek, Ian beindította a motort és lassan elhagytuk a számomra biztonságot és védelmet jelentő otthont.
Mennyi mindenről maradtam le – gondoltam magamban, ahogy kinéztem a kocsi ablakán, amely túloldaláról virágzó gyümölcsfák színes virágszirmai pompáztak. A fák lombkoronái és a mező kezdett zöldellni, még az eddig hideg, téli utcák csendjét az emberek sokasága töltötte meg, akik ébredeztek „téli álmukból.”
Fél óra autókázás után, döbbenten pislogtam, amikor Ian lassított a járművel, még én egy nagy tábláról a „London Zoo” feliratot olvastam le. A bejárat előtt kígyózva álldogáltak az emberek, hogy minél előbb megváltsák jegyeiket és belépjenek a mágneses kapukon. Megvallva az igazat örültem, hogy ide jöttünk, hiszen imádom az állatokat és itt egy kicsit meg is szabadulhatok a gondoktól.
-   Na, mit szólsz? – Amy izgatottan dugta fejét előre a két ülés között.
-  Nagyon izgatott vagyok, nem számítottam rá, hogy ide jövünk, de megleptetek, az biztos!
-  És, mondjuk a legjobbat? – Ian villantotta rám fogsorát.
-  Mi? – csodálkozva tekintettem fiú barátomra.
-  Nagy egyeztetések után megengedték neked, hogy meglátogasd az elefánt bébit.
-  Úristen! – kaptam a szám elé kezem és a szemeimből potyogtak a könnyek. Lehet ez másnak semmit sem jelentett volna, de nekem mindennél többet. Kiskorom óta hiszek benne, hogy az állatok angyalok, akiknek gyógyító erejük van.
-  Most vagy nagyon örülsz vagy elkönyvelted magadban, hogy ilyen béna és unalmas barátaid csak is neked lehetnek. – simogatta meg Amy a vállam.
-  Ugratsz? Ez lesz életem második legszebb csodája Ni… Nana után. – javítottam gyorsan magam, mire Am is mocorogni kezdett és mind a ketten reménykedtünk benne, hogy Ian nem vett észre semmit. Niallt tartottam életem csodájának, hiszen a szerelme adott erőt a nehéz időkben, hogy újra és újra fel tudjak kelni az ágyból, ő tapasztaltatta meg velem milyen is igazán szeretni valakit, aki után annyira tudsz sóvárogni, hogy a szíved annyira örül már csak a puszta gondolatának is, hogy majd felrobban.
-  Hölgyem a hintója elő állt! – segített Ian kiszállnom az autóból és helyet foglalnom a tolószékemben.
-  Meg van minden? Indulhatunk? – Amy szétnézett még utoljára, mire lassan megzökkent a székem, ahogy Ian nekilódult velem a bejárat felé. A jegyek megvétele után tanácstalanul álldogáltunk, illetve én üldögéltem az állatkert kapujában, és azon tanakodtunk, hogy merre is induljunk.
-  Tudtátok, hogy ez a világ legöregebb állatkertje? – olvastam fel a kapott prospektus első sorait a társaságomnak.
-  Akkor, menjünk az akváriumok felé? – két barátom egyezkedett a fejem felett.
-  A hüllőházban kezdjünk, legyünk rajta túl minél hamarabb. – barátnőmé volt az utolsó szó, így nagy léptekkel meneteltünk az általam sosem kedvelt állatok felé. Miután végignéztünk a pitonok, teknősök, krokodilok és más egyéb hidegvérű csúszómászó közt, hirtelen elsötétült minden körülöttünk. Mondanom sem kell, hogy a létező összes horrorfilm lejátszódott előttem, de mikor újra kinyitottam a szemeimet egy halvány fény pislákolt az egyik akvárium felől és a kísérőim eltűntek mellőlem. Halkan szólongatni kezdtem őket és belül nagyon mérges voltam rájuk, hiszen pontosan tudják, hogy az efféle kalandok nem nekem valók.
-  Semmi baj! – egy rekedt, ismerős hang szólalt meg az egyik sarokból.
-  Niall, te vagy az? – félénken fordultam a hang irányába.
-  Igen… - lépett előrébb.
-  Neked elment az eszed? Direkt meg akarsz ölni? Tudod, hogy megijedtem? – veszekedtem vele, de nem is ezért a húzásáért, hanem most törtek fel belőlem a hetek óta leülepedett dolgok.
-  Maddie, meg kell nyugodnod! – félelem, aggódás, vágy tükröződött tekintetében.
-  Miért is? Talán félsz, hogy miattad fogok meghalni? Egyáltalán mit keresel itt? Mi ez az egész? Ha látni akartál, tudtad, hogy hol találsz. – halkítottam le hangomat.
-  Nem akartál volna látni… - felelt szomorúan. Istenem- kaptam észbe, hiszen én voltam az, aki elküldte, aki eltolta magától és még nekem áll feljebb.
-  Ne haragudj! Nincs jogom kiabálni veled és így beszélni. Miattam szenvedtél…
-  Nem! Te ne haragudj! Megígértem valamit, amire megkértél és nem tudtam betartani. Nem lehetsz csak egy emlék az életemben. – guggolt elém és fogta meg azt a kezem, amelyikkel nem az oxigénpalackom szorongattam.
-  Ne! – kaptam el kacsómat és húztam szorosan magam mellé, Ni arcáról pedig csalódottságot olvastam le. – Niall, én már kezdtem elfogadni, hogy nem vagy mellettem, és most nem értem, hogy mi történik.
-  Láthatsz egy kiselefántot. – válaszolt fél mosollyal.
-  Ne vicceld el! Szóval, most mi lesz, ha már így te is a meglepetésem része lettél? Vagy, hogy is történt ez az egész? Gondolom te és Amy szövetkeztetek a hátam mögött, hogy most én itt legyek és még véletlenül se tudjak menekülni.
-  Amy a legártatlanabb ebben az egészben, az egész az én ötletem volt, mert látni akartalak és feltűnés nélkül.
-  Ettől romantikusabb helyet ki sem tudtál volna találni! – néztem körbe és kitört belőlem a nevetés.
-  Ezért se haragudj! – szégyellősen vakargatta meg a nyakát.
-  És, most, hogy láttál és beszéltél velem mi fog történni?
-  Lehet, egy nagy pofonnak leszek kis gazdája, ha megteszem.
-  Tedd meg és kiderül! – fejét lassan közelítette felém, még arcunk egy vonalba nem ért, elhúzta maszkomat, először egy lágy puszit nyomott a szám szélébe. Tudtam, hogy nem helyes, hogy engedek neki, mikor már tényleg megszoktam, hogy ő már nem része az életemnek, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni ajkainak, érezni csókja ízét. Én voltam a mohó, én csókoltam vadul, legszívesebben oda adtam volna neki magam annyira vágyódtam utána. 


-  Maddie, most mennem kell, de ígérem, hogy nemsokára találkozunk! – nyomott még egy csókot homlokomra és már el is tűnt.
-  Ennyi? Így itt hagysz? – kiabáltam utána, mire a lámpák újra felkapcsolódtak és nem sokkal később Amy és Ian is feltűntek mellettem. Arról gőzöm sem volt, hogy Am vajon mit mesélhetett be Iannek, de nem is érdekelt, inkább arra törekedtem, hogy minél mérgesebben nézzek Amre. - Ez mire volt jó? – fordultam barátnőm felé.
-  Madd, Ian tudja…
-  Remek, így még jobb! Mind a ketten hülyének néztetek végig.
-  El kellett neki mondanom… Legalább beszéltél vele? – a válaszom előtt Ianre pillantottam, aki csak egy gúnyos szájhúzással jelezte, hogy nincs megelégedve a számára új hírekkel. Egyszer elszólta magát, hogy szeret, de nem vettem komolyan és most be csapva érezheti magát, mert a barátom és nem beszéltem neki róla.
-  Igen, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Mintha csak egy álom lett volna az egész. Neked mondott valamit?
-  Semmit! – csóválta Amy a fejét.
-  Na, hol van az a kiselefánt? – váltottam egyik pillanatról a másikra, mintha ennyi idő alatt el tudtam volna felejteni az imént történteket. A barátaim furcsállva néztek rám, még én erősködtem azon, hogy úgy tegyek, mintha nem történt volna semmi sem.
Még sosem találkoztam ennyire élettel teli, vidám jószággal, mint Kibo. Mindent meg akart mászni és persze mindenről lepotyogott, édesanyja őrző szeme azonban folyamatosan nyomon követte őt. Volt egy nagy gumimedencéje tele vízzel, és ha fel akarta hívni magára a figyelmet mindig megmártózott benne. Hol az egyik, hol pedig a másik oldalára dőlt, amelyeken jókat kacagtunk. Szőrös buksiját sokszor az ölembe nyomta, valamint a székem is nagyon tetszett neki, nem egyszer szerette volna felborítani. Mint minden jónak, ennek a látogatásnak is vége szakadt, fájó szívvel, de el kellett tőle válunk, búcsúzásként a két tenyerem közé fogtam édes buksiját és ezeket mondtam neki: Köszönöm neked az egyik legszebb napot az életemben! Nagyra nőj kicsi trombitásom és élj nagyon sokáig!
***
A hazaúton picit elpilledtem, a kiselefántra gondoltam, na meg persze Niall hirtelen felbukkanására, ami még mindig abszurdnak tűnt, pedig valós volt. Hogy honnan tudom? Nyilván nem bolondultam meg, hogy ne tudjak különbséget tenni valóság és képzelet között, egyszerűen csókja ugyan úgy égette ajkaimat, mint a korábbi csókolózásainak alkalmával.

Éreztem, hogy egy idő után az autó kerekei már nem gördültek, megálltunk. Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, ám nem a házunkat láttam magam előtt, hanem egy idilli környezetet. Előttem egy nagy torony magasodott, mint egy régi erőd fala, hozzáépítve pedig virágokkal futtatott ház terült el fehér, ívelt, üveges ajtóval. Az esti alkonyban még hangulatosabb volt, ahogy a kültéri lámpák felgyulladtak. A bejáraton túl mozgolódást láttam, így összeszedve magam kiszálltam az autóból, majd lenyomva a kilincset a szívem vad iramban kezdett verni és elsötétült minden.

2017. március 23., csütörtök

45. Fejezet: Újságos vendégek

Sziasztok Tündérek!
Mint már említettem a Facebook csoportban, kicsit túlterheltem magam az elmúlt időben, ezért pihentem, így hanyagoltam az írást is, de megígértem, hogy amint kicsit is felfrissültem hozni fogom a folytatást, ami végre itt van. Kellemes olvasást kívánok hozzá! Puszi: BR! <3

A napok keservesen lassan teltek, mintha az időt valaki meg akarná állítani, hogy ne szűnjön fájdalmam és bűntudatom. Az időjárás sem az évszakhoz alkalmazkodott, nem lehetett azt érezni, hogy eljött a tavasz, sokkal inkább tükrözte a hangulatomat. Napsütés helyett folyamatosan borult volt az ég, az eső megállás nélkül szemerkélt. A Liammel folytatott beszélgetésünk óta képtelen vagyok megnyugtatni háborgó lelkemet. Csak is Niall kijelentésén elmélkedem és azon, hogy vajon tényleg komolyan gondolta-e azt, amit mondott nekik. Nem tudom, hogy lehetséges-e vagy csak ezt mondani szokták, hogy megszakad az ember szíve, de az enyém darabokban van képletesen értve, azonban az érzés, amely ezzel jár valóban olyan, mintha nem működne az öreg ketyegő. Mintha valami elszipolyozná előled a levegőt és csak fuldokolsz, erőtlen vagy. Gőzöm sem volt, hogy valaha is el fog e múlni ez a fajta szorítás a torkom és mellkasom körül, de hittem, hogy békésen fogom lehunyni szemeimet, ha eljön az időm. Jelenleg az egyetlen boldogságom Lucy és az ő kisbabája, aki heteken belül a világra fog jönni. Kislány lesz és az Abigail Lillian Harmon nevet fogja kapni. A baba mellett ne feledkezzek meg Nanáról, aki napról-napra azon igyekszik, hogy boldoggá tegyen, valamint a barátaimról és családomról, akik szintén igyekszenek elfelejttetni velem, hogy haldoklom.
Hetek óta, most először fogok kikelni az ágyból hosszabb időre, ugyanis Amy és Ian bejelentették, hogy meg fognak látogatni és ennek örömére szerveznek nekem egy jó kis programot. Őszintén szólva semmi kedvem emberek közé menni, ahhoz pedig főleg nincs, hogy lépten-nyomon szerelmes párokba ütközzek, akiknek megadatik, ami nekem nem, hogy azzal a személlyel lehetnek, akit szeretnek. Másfelől nem éppen ad kellő magabiztosságot az, ha az embert tolószékben tologatják, úgy érzi benne magát, hogy magatehetetlen, hogy az emberek megvetéssel szemlélik az utcán, de sajnos ez az egy módja van annak, hogy ne terheljem meg magam. Néha szoktam a lakásban sétálgatni, hogy az izmaim ne haljanak el teljesen és ne keletkezzen trombózis a lábaimban, de ehhez hozzájárul az is, hogy napi egy alkalommal injekciót fecskendezek a hasamba. Ami leginkább elszomorít az az, hogy látom, Izzie és Patrick mennyire kimerülnek a gondozásomban. Anyu felvetette nemrég, hogy költözzek haza, főleg úgy, hogy Vicky és a nagyi is náluk lakik itt tartózkodásuk alatt. Mami és a testvérem tudnának rám vigyázni, még a szüleim haza nem érnek a munkából, és Iz és Pat is tudnák élni tovább nyugodtan az életüket és szervezni az esküvőjüket. Izzie hallani sem akar a dologról, de én egyre jobban érzem, hogy így lesz a legjobb mindannyiunk számára. Bár, ha hazamegyek még inkább egy kisgyermeknek fogom magam betudni, akire a nap 24 órájában vigyázni kell. Nem várhatom el a barátnőmtől, hogy velem legyen minden egyes percben, hiszen neki is van magánélete, ezért eldöntöttem, hogy hazatérek oda, ahonnét még nemrég menekültem. Kiszámíthatatlan az élet. Az én betegségem kellett ahhoz, hogy a családom újra a régi legyen, hogy ugyan olyan legyen, mint gyermekkoromban. Persze, ezt még senki meg nem említette nekem, de belül tudom, hogy miattam lett szent a béke, hogy megkönnyítsék nekem.
Még találnom kell egy megfelelő alkalmat arra, hogy Izzie-vel is tudassam döntésem, ami nem lesz egy könnyű menet ismerve őt, de tudom, hogy szeret és tisztel annyira, hogy elfogadja, amit szeretnék. Gondolataimból telefonom búgó hangja volt az, amely kizökkentett és jelezte, hogy ideje visszatérnem a valóságba.
-  Igen? – szóltam unottan.
-  Na, ettől egy kicsit több életkedvet kérek! – Amy huncut hangjától egyből jobb lett a kedvem.
-  Szia! Bocsánat, de azt hittem megint rám akarnak sózni valamit, amit nem akarok megvenni. Mióta ágyhoz vagyok kötve, naponta ajánlanak egy forradalmi mosógépet, porszívót, és mind akciós áron, oh, és, ha abban a pillanatban vásárolok, kapok még egyet ajándékba. –fecsegtem, mintha évek óta nem beszéltem volna senkivel.
-  Örülök, hogy a humoros oldalad még mindig a régi. Szóval, nemrég elindultunk… Ian üzeni, hogy puszil! – hallottam Ian kedves, mégis férfias hangját a háttérből.
-  Én is őt!
-  Ő is téged! – mondta Am gyorsan oda Iannek, majd folytatta, amibe belekezdett. - Körülbelül két óra múlva nálad vagyunk.
-  Rendben! Már alig várom, hogy itt legyetek! Am!?
-  Tessék?
-  Niall…
-  Nem hinném, hogy jót tenne neked, ha beszélnénk róla. – váltott hangja aggodalmasra.
-  Kérlek! – szinte hangom könyörgött neki.
-  Kiről kell beszélni? – Ian meglepetten érdeklődött.
-  Majd megbeszéljük! – hadarta el sietősen Amy. – Várj minket! Puszi! – gyorsan le is tette a telefont, én pedig az ölebe ejtettem a készüléket.
Óvatosan kikeltem az ágyból, némi szédüléssel, ami már teljesen megszokottá vált. Arcomra helyeztem az oxigén maszkomat, kezembe fogtam az oxigénpalackot, és az ágyam szélén végig kapaszkodva elsétáltam a szekrényemig, előkerestem egy utcai viseletet, közben meg-megálltam és megpihentem. Általában Iz segíteni szokott ilyen helyzetekben, de ma Patrick van soron, hogy vigyázzon rám, azért őt csak nem kérhetem meg, hogy segítsen felhúzni a nadrágomat.
Megküzdöttem minden egyes mozdulattal, de, amikor kész voltam büszkén tekintettem végig magamon. Az idő szinte teljesen „elszaladt” ahogy készültem barátaim fogadására. Érkezésük előtt inni szerettem volna egy pohár gyümölcslevet, hogy felfrissüljek, ezért lassú léptekkel elindultam a konyha felé, azonban onnét Pat hangja szűrődött ki, épp telefonált.
-  Igen…de ma akkor sem tudok elmenni…Iz dolgozik, én pedig megint bébicsőszködöm…Nem tudom meddig tart még ez az állapot, de már unom… - teljesen egyértelmű volt számomra, hogy rólam van szó. Hirtelen egy láthatatlan buborék szerettem volna lenni, ám véletlenül a nagy hallgatózásomban nekiütköztem az egyik kis asztalnak, amiről leesett néhány levél, Patrick azonban erre a kis neszre is felkapta a fejét. - Maddie, nem is vettelek észre. – zavartan dobta le a telefont az asztalra. – Régóta álldogálsz már itt? Miért nem szóltál?
-  Jaj, nem! Egy kis gyümölcslevet szeretnék inni. – füllentettem, de mindent hallottam. Most vált világossá számomra, hogy eddig mennyi terhet is okoztam nekik, valamint jó döntést hozok azzal, ha visszatérek gyermekkorom színhelyére.
-  Ülj csak le! Egy pillanat és töltök neked!
-  Köszönöm! – egyre kínosabban éreztem magam társaságában.
-  Milyet kérsz? Van barackos, narancsos…
-  Narancs, tökéletes lesz. Nem tudom, hogy szólt-e Izzie, de ma este Amy és Ian itt alszanak, szóval, nyugodtan menj csak, ha van valami dolgod. – félve mondtam el mindezt számára és vártam a reakciójára.
-  Nem fogok hazudni, lett volna programom ma estére és épp az előbb mondtam le, mert Iznek megint tovább kell bent maradnia.
-  Nyugodtan elmehetsz, nem vagyok kisbaba, akit nem lehet magára hagyni.
-  Szerinted, utána meg a menyasszonyom leszedi a fejemet, hogy felelőtlenül itt hagytalak, mikor megígértem, hogy veled maradok és vigyázok rád.
-  Tudom, hogy rengeteg gondot okoztam az elmúlt időben, de ígérem, hogy ez nemsokára változni fog.
-  Ezt meg, hogy érted? – nézett rám furcsállóan, ám, ahogy szólásra nyitottam volna a számat, csengettek. Maradj csak, majd én nyitom! – tette le elém a narancsízű nedűt. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, láttam az ablakon keresztül, ahogy Ian egy nagy virágcsokorral és pár megpakolt táskával egyensúlyozik. Örömhullám futott végig egész testemen, ha megtudtam volna tenni, akkor szaladtam volna elébük, de csupán néhány hosszabb lépésre futotta tőlem. Amy már az előszobánkban álldogált, még Patrick segített Iannek behozni a csomagokat.
-  Újságos vendégek! – szólaltam fel Am háta mögött, mire ő megrezzent, de, amint felém fordult hatalmas vigyor ült az arcán és egyből a nyakamba borult. Ian is megvillantotta fehér fogsorát, majd átkarolt mind a kettőnket. – Hé, skacok! Ez nem a „kicsi a rakás” játék! – mondtam fulladozva, mire a két barátom holt sápadtan engedett el. – Ugyan, csak viccelek! Nagyon örülök nektek! – nem mutatták, de egy nagy sóhajt mind a ketten kiengedtek tüdejükből.
-  Hogy vagy? Mi újság? Nana merre van? – Amy-ből egyből előbújt a kíváncsiság.
-  A szomszédban, de előbb menjünk beljebb, aztán ígérem, hogy mindet elmesélek. –tereltem őket a nappaliba. – Kértek valamit enni vagy inni?
-  Madd, te csak ülj le! – parancsolt rám Izzie vőlegénye. – Majd én megyek és hozok mindent.
-  Segítek! – Am felpattant mellőlem és máris kettesben maradtunk Iannel.
-  Hogy vagy? – tette fel félénken a kérdést. – Oh, ezt majd el felejtettem! Virágot a virágnak! – nyújtott felém egy csuda szép rózsaszín tulipánból álló virágcsokrot.
-  Nagyon szépek, köszönöm! – szippantottam bele az egyik szálba. De honnan tudtad, hogy ez az egyik kedvencem?


-  Súgtak. – felelte szégyellősen. – Semmit sem változtál. – mért végig kék íriszével.
-  Leszámítva néhány kilót, pár ősz hajszálat és, hogy Darth Vader is megirigyelhetné a maszkomat…- kuncogtam.
-  Csodállak, amiét így tartod magad és még most is képes vagy meglátni a szépet. – akartam, de inkább nem tettem hozzá Ian monológjához azt, hogy ez csak a felszín, igazából éjszakánként álomba sírom magam és azért imádkozom, hogy ez a „semmilyen” állapot megszűnjön végre.
-  Már itt is vagyunk! – barátnőm lehelyezte a poharas tálcát az asztalra, még Pat két süteményes tálkával tért vissza a konyhából.
***
Mire felocsúdtunk a beszélgetésből arra lettünk figyelmesek, hogy a fehér fátyolfelhőket elnyelte az est alkonya. Patricket közben elzavartam itthonról, hogy hadd mozduljon ki kicsit, hadd élje az életét.
Az alvás úgy alakult, hogy Ian ment aludni a vendégszobába, még Amy velem maradt a saját kuckómban. Nem is tudom mikor volt utoljára, hogy ennyire jól éreztem magam, hogy önfeledt tudtam örülni minden pillanatnak, amit a barátaim társaságában tölthetek el. Igaz, nem maradhatnak csupán két napot, mert őket is szólítja vissza a munka és persze nekik is van családjuk és életüket, amelyeket nem hanyagolhatnak el.
-  Am?
-  Jaj, ne! – hagyta abba arca kenegetését és rosszallóan nézett rám.
-  Mi az? – kapkodtam a tekintetem közte és az egyik plüssállatom között, ami a sarokba volt helyezve.
-  Ismerem ezt a hangsúlyt. És nem-nem fogunk Niallről beszélgetni, csak felzaklatna.
-  Csak annyit árulj el, hogy-hogy van? – kérlelően tekintettem rá.
-  Nézd, nagyon hiányzol nekünk, Sarah-nak, és a fiúknak is.
-  Azt kétlem. Nem vetette őket szét a nagy erőfeszítés, hogy legalább telefonáljanak.
-  Te sem voltál azon, hogy keresd őket, de ennek ellenére minden nap érdeklődtek felőled. Liam és Harry főként, Louis gondolom Niallel érez együtt, és ne aggódj nem szóltunk nekik a betegségről. Tudják, hogy van valami, mert, hát ők sem hülyék. Niall pedig, hogy is mondjam, remekül van ahhoz képest, hogy nemrég szakítottál vele. – az utolsó mondatánál nem tartotta velem a szemkontaktust, ergo nem akart a szemembe hazudni, de tudtam, hogy hazudik. Az valamelyest felvidított, hogy a fiúk még nem felejtettek el és, hogy ennyire a szívükön viselik a sorsomat, annak ellenére, hogy nem töltöttem velük túl sok időt, de szó mi szó ők is örökké a szívembe lopták magukat.
-  Tudom, hogy csak óvni akarsz az igazsággal, de nagylány vagyok.
-  Madd, Niall tényleg jól van…
-  Igen? Akkor az előbb miért nem néztél a szemembe, amikor ezt mondtad?
-  Mert nem tudtam, hogy mivel ártok többet, ha azt mondom, hogy jól van vagy, ha azt, hogy ki van kelve magából. Sajnálom…
-  Én csak örülök, ha boldog és pozitívan néz a jövőbe. – erős akartam maradni, de a végére éreztem, hogy elcsuklik a hangom. - tényleg örülnöm kellett volna, hogy betartotta az ígéretét, miszerint egy szép emlék leszek a számára, de nem hittem, hogy ilyen gyorsan, mikor én még ébren is azt álmodom, hogy átölelhetem és megcsókolhatom.
-  Jó éjt Madd!
-  Jó éjt Amy! – ismét könnyes szemekkel hajtottam álomra a fejem és rövid időn belül Csodaországban jártam, ahol az álom nem jár fájdalommal és Niall mellkasán pihenve hallgathatom szívdobbanásait. 

2017. március 4., szombat

Boldog születésnapot Sweet&Sour!

Drága Tündérek!

El sem hiszem, hogy már egy éve annak, hogy nekikezdtem megírni Niall és Maddie történetét. Annyi szépet és jót kaptam tőletek ez idő alatt, hogy megköszönni sem tudom, de mégis köszönöm! Ismeretlenül is szeretlek benneteket és remélem, hogy a folytatásban is velem tartotok! Sok ölelés és puszi! <3 BR


2017. február 16., csütörtök

44. Fejezet: "Többé nem akar szerelmet érezni..."

Sziasztok Tündérek!
Hoztam is a folytatást, amihez kellemes olvasást kívánok! Puszilok mindenkit! <3 BR

-  Nem teheted ezt velem! – emelte fel a hangját.
-  A helyemben te is ezt tennéd. – válaszoltam nyugodtan, mint, aki már beletörődött a sorsába.
-  Nem! Ilyenre én sosem kérnélek. – vitatkozott, még mindig magas hangon.
-  Most ezt mondod, de, ha magadba nézel és elgondolkozol a dolgokon te is így vélekednél, hogy ez a helyes megoldás mind a kettőnk szempontjából. Ezt csak szenvedés nekem és neked is. Nekem a szívem azért szakad meg, mert látom, hogy fáj neked, hogy így látsz, neked pedig azért, mert nem tudsz rajtam segíteni. Hamarosan vissza kell térned a munkába, hiszem, hogy a barátok és a fellépések el fogják terelni a figyelmet rólam. Azt szeretném, ha úgy emlékeznél rám, mint egy vidám, élettel teli lányra, aki csak élni szerette volna az álmát, nem pedig egy olyan valaki legyen előtted, aki árnyéka önmagának, a teste pedig már csak teher, infúziókkal és csövekkel.  – fájdalmasan néztem karomszárára, amibe egy branül volt szúrva. Niall csak a fejét csóválta. – Idővel majd megértesz és boldogan gondolsz vissza az együtt töltött percekre.
-  Rendben! Ha ezt akarod, ám legyen. Többet nem foglak keresni, hanem, mint mondtad csak egy szép emlékként fogok rád gondolni. – engedte el kezemet, amelyet finoman a paplanra helyezett. – a zokogásommal lett hangos a terem, az arcom élén legördülő könnycseppek hamar nedvessé tették párnámat. Ni egy leheletnyi csókkal búcsúzott. Ahogy ajkaink összeértek az ő orcáin is végigfolyó sós könnyek csatlakoztak az enyémekhez. Becsukott szemmel hallgattam végig, ahogy a füleimnek kedves léptek egyre csak távolodtak tőlem.
Egy bársonyos, puha, melengető kéz volt a mentsváram anya személyében, akinek szemei nedvesek voltak és csillogtak, ha fény érte őket.
Csak teltek a napok, hol rosszabbul, hol jobban éreztem magam. A szilveszteri bulim abból állt, hogy a családom láthatásig velem volt, majd egy pohár alkoholmentes pezsgőt megiszogattam az ügyeletes nővérekkel, éjfélkor pedig a kórház ablakából csodáltam a tűzijátékok fényét, amelyek bevilágították szobámat. Niall folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy kivel lehet, mit csinálhat, ám ebben a pillanatban különösen éreztem hiányát. Egy perc is elég lett volna, hogy érezzem gyengéd érintését derekam körül vagy hamvas száját a sajátomon. Többször is elgondolkodtam a napokban, hogy vajon egy életre szóló hibát követtem-e el azzal, hogy elküldtem magam mellől, ám valahogy mindig megnyugtattam a lelkiismeretem, hogy ez így volt jó, de a szívem nem képes belenyugodni. Már, ha valakiben egy apró mozzanatát, gesztusát fel vélem fedezni, szinte táncolni tudnék örömömben és olyan érzésem támad, mintha sosem hagyott volna el. Szerencsémre az én gondolataimat is lekötötte az egyfolytában mellettem lebzselő húgom, aki csak mondta és mondta a magát. Sok dolog volt, amit meg kellett beszélnünk, az időt, amit külön töltöttünk igyekeztünk bepótolni. Meglepetésemre Am és Ian is beköszöntek hozzám és egyszerűen annyira feldobták unalmas napjaimat, hogy alig akartam őket elengedni, tudat alatt vagy lehet tudatosan is, de ragaszkodtam hozzájuk, mert ők voltak a kapocs köztem és a Manóm között.
Január közepe táján kijelentettem az orvosoknak, hogy vagy hazaengednek, vagy pedig meg fogok szökni az orvosi intézményből, így nagy nehezen, de rábólintottak arra, hogy otthon lábadozzak tovább. Természetesen az ágyban, tömérdek pirulával. Kaptam egy csinos oxigénpalackot is vészhelyzet esetére, és nagy rábeszélések hatására beleegyeztem abba, hogy felkerüljek a szívátültetésre várók transzplantációs listájára. Nem láttam értelmét, mert a lista végtelen hosszú. Ez olyan, mint egy ördögi kör és közben az érzéseid fognak őrületbe kergetni, hiszen titkon reménykedsz abban, hogy valaki meghal és megcsörren a telefon, hogy van egy szív, de eközben rossz embernek érzed magad, mert egy ember halálát várod, hogy a saját életed megmeneküljön. Ebből nincs menekvés. Nem vállaltam semmilyen kezelést sem el, megmondtam Dr. Burknek, hogy nem szeretnék sem kómába, sem pedig lélegeztető gépre kerülni. Ez miatt persze az időm kétszeresen is fogytán van, de ezt a döntést magam hoztam meg, beszámítható állapotomban. Megtettek mindent értem, amit csak tudtak, az már csak a szervezetemen múlik, hogy mikor dönt úgy, hogy nem bírja tovább a megterhelést. Talpra álltam egy kisebb tüdőembólia után, ez azt bizonyítja, hogy még képes küzdeni.
-  Otthon édes otthon. – tárta ki előttem Izzie az ajtót, ahogy hazaértünk. Egy egész „hadsereg” volt segítségemre, ami már néha fullasztó volt, de mindenben támogatni szerettek volna. Mindent ráfogtak a betegségemre, de tudtam nagyon jól, hogy Niall hiányát is pótolni szerették volna. Nana úgy spurizott hozzám, hogy a körmei nyomat hagytak a padlófában. Mindennél jobban át akartam ölelni, de nem érhettem hozzá. Élőlény lévén ő is bacilusokat és vírusokat hordozhat, amelyek, ha újra a szervezetembe kerülnek, ismét tüdőgyulladáshoz vezethetnek.
-  Édesem, úgy szeretlek! – beszéltem hozzá a szájmaszk alól, még ő a térdemre tette mancsait, ahogy betoltak a tolókocsival az épületbe. – Már nagyon hiányoztál nekem!
-  A szobádat teljesen kifertőtlenítettük anyukáddal és mamáddal. Lecseréltük az ágymatracod, a pléded, paplanod és párnád, ezen kívül mindent áttörülgettünk klóros vízzel. A ruháidat kimostuk és Nana fekhelyét is kiköltöztettük a konyhába. – számolt be Izzie a változásokról, amelyek nem igazán tetszettek, de igyekeztem jópofát vágni. Hálás vagyok nekik, és nem is rájuk haragszom, hanem a betegségre, amely megkeseríti az életem, ami miatt ismét kisgyereknek érezhetem magam, akit nem mernek magára hagyni egy pillanatra sem, aki ki van szolgáltatva.
-  Köszönöm! Ha nem haragszotok meg most lepihennék. – ültem le az ágyamra és megvártam, hogy a barátnőm, a testvérem és a szüleim elhagyják a helyiséget.
Nem szabadultam meg a vegyszer szagától, ami már-már álmaimban is kísért. Végignéztem az átrendezett szobán, és nem éreztem otthon magam. Hiányzott a kuckóm, amit én alakítottam ki, hiányzott Nana szuszogása a sarokból, a plüssmackóim, amikhez hozzábújhattam éjszaka.
A polcomat nézegetve feltűnt egy nagy üveggömb, benne pedig 365 darab színes lapocska. Ha felriasztottak volna álmomból is kívülről tudtam volna, hogy mit rejtenek a kis cédulák, hiszen én magam írtam meg mindegyiket Niallnek. Ez lett volna a karácsonyi ajándékom neki. A 365 az év 365 napját jelenti. Minden napra más és más apró dolgot jegyeztem számára föl a lapokra. Nem olyanokra gondoltam, hogy megmásszuk a Mount Everestet vagy asztronautának állunk, hanem meglepetés puszikra, sétákra, mozizásra. Szomorúság fogott el, ahogy bámultam az áttetsző üveget. A földhöz akartam vágni, mert tudtam, hogy ezek a „pillanatok” sosem fognak valóra válni, egyedül a hangos csattanás, amely a kaspó törésével jár tartott vissza, hogy megsemmisítsem ami egykor boldogságot jelentett. Remegő kézzel helyeztem vissza eddigi helyére az ajándéktárgyat, majd az ágyhoz sétáltam és kényelembe helyeztem magam. Épphogy csak lehunytam szemhéjaimat, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Egyedül szerettem volna lenni, egyedül a fájdalmammal és belülről marcangolni magam.
-  Bejöhetek? – dugta be a fejét Izzie az ajtómon.
-  Már bent vagy. – morogtam az orrom alatt.
-  Hogy vagy? Nincs valamire szükséged?
-  Köszönöm, kedves vagy, de egyelőre nincs. – válaszoltam tömören. Csak a baj van velem, igaz?
-  Hogy mondhatsz ilyet! Minden rendbe fog jönni! Találnak neked egy új szívet és meg fogsz gyógyulni. – Iz magabiztos volt, de nem nézett a szemeimbe, ahogy ezeket mondta.
-  Biztosan megmentené az életem, ebben nem is kételkedem, de egy vad idegen ember ketyegőjével a testemben már félek, hogy nem lennék ugyan az az ember, aki a műtét előtt voltam. Mi van, ha elfelejtek szeretni? Vagy nem lesznek többé érzéseim?
-  Maddie, ne butáskodj! – vette tenyerébe kezemet.
-  A legjobban attól félek, hogy elfogom felejteni, hogy milyen volt szeretnem Niallt. – a könnyek mardosták látószervemet, ahogy sűrűn pislogtam.
-  Megbántad?
-  Hiszem, hogy így jobb neki…
-  Ha te így gondolod, én elfogadom, de nem ártott volna megkérdezni, hogy ő mit szeretne. – igaza volt Izzie-nek, de már nem volt mit tenni.
-  Beszéljünk inkább az esküvőről! Ott szeretnék még lenni…
-  Hékás! Ott is leszel. Te vagy a főkoszorúslányom. – szorongatta Iz kacsómat.
-  Azt hiszem, hogy mégsem tudom teljesíteni a torta és a legszuperebb leánybúcsús ígéretemet.
-  Kivételesen elnézem. – kuncogott Iz. - Jut eszembe, már véglegesítve lett a ruhátok, remélem neked is tetszeni fog.
-  Mindegy nekem, hogy mi lesz rajtam, az a ti nagy napotok lesz. Azt sem bánnám, ha csak egy csuha lenne rajtam.
-  Még mit nem! Gyönyörűnek kell lenned, a gyönyörű barátnőd mellett. – Izzie, kislányosan megrebegtette szempilláit. – Na, jól van! Megyek is, hagylak pihenni. Ha kell, valami csak sikíts! – halkan csukta be maga mögött a bejáratot. 


Az érzelmek csak úgy kavarogtak bennem, mint, amikor egy pocsolyába követ dobunk és a kő csobbanása felkavarja a törmeléket a vízben. Hol leülepedtek bennem ideáim, hol pedig a felszínre törtek, amik miatt képtelen voltam elaludni, pedig igazán rám fért volna egy kiadós pihenés. Állandóan a telefonomat bámultam és egy hullám mindig arra ösztönzött, hogy hívjam fel, magyarázzam el neki még egyszer, hogy miért döntöttem úgy, hogy szakítsunk, de ahhoz túlságosan is féltem reakciójától, hogy megtegyem.
A fáradság, a kimerültség és a gyógyszerek hatására azonban „kikapcsolt” a valóság és végre valahára nem éreztem semmit sem. Igaz nem sokáig élvezhettem ezt az állapotot, mert hitelen, mint egy áramütés ébredtem fel. A szívem össze-vissza kalapált, mint egy régi óra rúgója. Azt magam sem tudtam, hogy miért teszem, amit rövid időhúzás után megettem.
-  Igen? – hangja álmos volt.
-  Szia, Maddie vagyok! Remélem, még emlékszel rám! – a körmeim rágásával próbáltam levezetni idegességemet.
-  Madd! Úristen, szia! Amy mesélte, hogy beteg vagy azért nem dolgozol. Hogy vagy? Nagyon hiányoznak azok a kis töltött ostyák, amiket előszeretettel készítettél.
-  Köszönöm, Liam, már jobban vagyok, mint voltam. Sajnos el kell, hogy keserítselek, már nem fogok visszamenni és munkába állni. El szerettem volna búcsúzni és megköszönni a lehetőséget, amit kaptam tőled. - vált rekedtessé beszédem.
-  Nem jössz vissza? Ennek az ír barátunk az oka? Niall eléggé ki van borulva, és gondolom nem az én hogylétem felől szerettél volna érdeklődni ezen a hajnali órán. - jött a válasz, mire a párnámba temettem arcomat.
-  Hát, tudjátok, hogy együtt voltunk? Kérlek, ne engedjétek, hogy valami hülyeséget csináljon!
-  Ne aggódj, vigyázunk rá! – felelt Li, amitől egy kicsit szűnt szorító érzésem mellkasomban.
-  Mindent elmesélt?
-  Többé nem akar szerelmet érezni, csak ennyit mondott. Az okot nem kötötte az orrunkra.
-  Megmondanád…
-  Maddie, hívd fel! Hidd el, hogy örülne neki.
-  Ööö, mennem kell! Szia, Liam és köszönöm! – sietősen nyomtam rá a hívást megszakító gombra, megtudtam, amit szerettem volna. Átérzem Ni fájdalmát, hiszen én is azon megyek keresztül, mint ő. A fiúk gondját fogják viselni, amiben egy percig sem kételkedem és idővel el fog tudni engedni, de az még mindig igazán aggaszt, amit a fiúknak mondott: "Többé nem akar szerelmet érzeni..."

2017. február 5., vasárnap

43. Fejezet: "Itt leszek, megígérem!"

Sziasztok Tündérek!
Most egy kissé "csöpögős szerelemmel" fűszerezett fejezetet hoztam, ami remélem, hogy tetszeni fog! Puszi BR! <3

Niall talán azért mondhatta nekem ezeket, hogy végre leszálljak a Földre és értelmezzem újra, hogy mit is jelent az életem. Mi itt a küldetésem?Úgy érzem, hogy a nekem szánt idő, amivel a sors megajándékozott minden pillanatát kihasználtam. Nem mondom, hogy mindig jól, vagy, hogy mindig jót cselekedtem, de többségében igyekeztem úgy tenni, ahogy a szívem diktálta. Mi értelme lenne maradnom, ha már megvan mindenem, amire vágytam? Vagy nem itt lenne a vége az életem történetének? Ez idáig csak küzdöttem, de nem megy tovább. Bármi is vár még rám, azt már egy másik élet kezdete lesz számomra, egy másik testben. Ilyen lehetetlenségekre gondoltam, amikor visszaemlékeztem a Manóm szavaira, és csak egy szó kattogott a fejemben: kisbaba. Mégsem lehet vége? Lehetséges, hogy az utolsó feladatom az, hogy megajándékozzam Niallt egy közös gyermekkel, aki enyhíti majd a fájdalmát, ha én már nem leszek? Nem, ez butaság! Hiszen, legyen akár kisfiú vagy kislány ott leszek valahol mélyen benne, és legyen a babánk bármekkora áldás is, Niall számára mindig szomorúságot is fog jelenteni. Nem jó, sehogy sem jó!
-  Úgy látom, hogy nagyon szeret téged ez a fiú. – jegyezte meg mami, némi bánattal a hangjában.
-  Én is szeretem őt. – kipirosodott szemekkel bámultam a csukott ajtóra, amin előbb lépett ki a barátom.
-  Hol vannak ilyen sokáig? – mérgelődött mamám, ahogy látta szenvedésem.
-  Semmi baj! Már jobb is! – igyekeztem megnyugtatni nagymamám, aki egy percre sem volt hajlandó elengedni kezemet, bár igazából rettentően rosszul voltam. A fájdalom mellé megjelent a nehézlégzés és a hidegrázás is. Halálfélelem uralkodott el rajtam és hirtelen Niall nevét kezdtem el mondogatni. Azt akartam, hogy velem legyen, ha itt az idő, még ha önző is leszek ez miatt. – Mami, szólnál Niallnek?
-  Persze, Kincsem! – puszilt homlokon, majd a bejárathoz sétált és felcsendült a szívemnek oly kedves név.
-  Veled akarok lenni! – mondtam neki szakaszosan, ahogy belépett a terembe. – Lehet, egy önző liba vagyok, de szükségem van rád, szükségem van a szerelmedre, hogy érezzem. – ziháltan mondtam el monológom, amire egy vad csókkal válaszolt. Volt ebben a csókban minden. Fel tudtam idézni az első veszekedést, az első pofont, ami után napokig bűntudatom volt, az első, igazi csókot, amelyet nem csak Ni akart, az első közös éjszakánkat, amikor végre érezni tudtam őt, a betegséggel töltött napokat, amelyek megfosztottak attól, hogy vele legyek. Éreztem mérhetetlen fájdalmát, de a boldogságát is, amíg nyelvink vad táncot jártak, ám hamar véget kellett, hogy vessek ennek a turbékolásnak, hiszen már csak kapkodtam a levegőt.
-  Itt vagyok! – döntötte homlokát az enyémnek.
-  Itt leszel, amikor felébredek? – néztem csillogó, kék szemeibe, amelynek kéksége háborgott, mint az óceán vihar közben.
-  Itt leszek, megígérem! – ekkor berontott Dr. Burke és máris mellkasomon volt a fonendoszkópja. Már csak a remény maradt nekem, hogy az orvosok meg tudnak menteni, elgyengültem, elhagyott minden erőm, utolsó mozdulataimmal igyekeztem Ni ujjaiba kapaszkodni, de elért a sötétség.
***
Még a valóságban az orvosok harcoltak az életemért, addig álmomban boldogság várt rám.
Nyári, meleg reggelre ébredtünk. A madarak csicseregtek a fák ágain, ez nem volt meglepő, hiszen minden reggel részese lehettem ennek a csivitelésnek, mégis most másképp hangzott énekük, valahogy tudták, hogy ez egy különleges nap. Iz idegesen mászkált egyik szobából a másikba és a kezében szorongatott papíron lévő szöveget mondogatta. Nem akartam megzavarni, ezért halkan osontam el az ajtó előtt, ám mielőtt még egy lépést tehettem volna, hangja megállított.
-  Maddie!
-  Igen? – lépdeltem vissza.
-  Félek… - ült le kétségbeesetten az ágy szélére.  
-  Jaj! – guggoltam mellé, és nyugtatóan a hátát kezdtem el simogatni. – Nem lesz semmi baj! Szereted őt és ő is szeret téged. Ez csak az esküvő előtti stressz, bár még én nem élhettem át ezt, mégis tudom, hogy aggódsz, kérdéseket teszel fel magadnak, de a szíved legmélyén alig várod, hogy végre az övé légy.
-  Ott leszel mellettem? Nem fogok elszökni, ne aggódj, de mindenképp szükségem van egy barátra, egy megnyugtató pillantásra.
-  Ott fogok állni melletted! – mosolyogtam rá.
-  Tudom, nem egyszerű most ezt végigcsinálnod, hogy Niallel szakítottatok…
-  Minden rendben! – erőltettem magabiztosságot az arcomra, holott belül össze voltam törve.
Néhány órával később a helyszínre érkezve volt időm körbejárni a helyet, amit Izzie és Patrick kiválasztottak. Egy öreg tó partján fognak megesküdni, a zöld lombkoronák alatt. Sok segéd mászkált különböző elemeket hordozva a kezükben. Voltak, akik a virágokat készítettek, egy másik csapat a sátrat igyekezett felállítani és ekkor ismerős arcokat is felfedeztem. Boldogan siettem köszöntésükre.
-  Sziasztok, srácok! – üdvözöltem őket puszikkal. Harry és Liam is egyszerű hétköznapi fiúk voltak, és jó barátságot ápoltak az ifjú párral.
-  Szia, Cukorka! – Liam kedvelt beceneve volt, amit rám aggatott a cukrászszakmámból adódóan.
-  Louis mindjárt itt lesz! – Harry szinte kiolvasta gondolatomat.
-  Nem is ő lenne. – nevettem. Félve, de meg kellett kérdeznem. – Na, és Niallről mit tudtok?
-  Nem sokat beszéltünk, mióta, hát ti szétmentetek. – felelt Hazza.
-  Értem! Lassan mennem kell segíteni Iznek. Remélem a legénybúcsú nem sikerült túl vadra és nem ez miatt nem láttam még Patet.
-  Madd, kedves, hát úgy ismersz minket? – viccelődött Liam.
-  Ajánlom nektek, hogy itt legyen időre! – fenyegettem meg őket.
-  Különben? – a zöld szempár elől nem volt menekvés.
-  Ne akard megtudni. – húztam össze szemeimet, de két másodperc után elnevettem magam. – Most már tényleg megyek. Találkozunk az esküvőn! – érintettem meg Harry mellkasát.
Beérve a faházba, amiben készülődhettünk, illatok sokasága árasztott el és csak sürgő-forgó embereket lehetett látni, csak úgy, mint kint. Izzie haja már be volt csavarva és épp a sminkjén dolgoztak. Én nem szerettem volna túlságosan kirittyenteni magam, de mégis kaptam egy kis sminket és göndör fürtöket, majd magamra öltöttem a púder színű koszorúslány ruhámat, amelynek selymes anya simogatta bőrömet. Visszafogott, derékban húzott, földig érő viselet volt. Ezután Iznek segítettünk a többi koszorúslánnyal felölteni a csodás esküvői ruháját, amely tele volt varrva gyöngyökkel, uszálya pedig tüllből készült. Elkészültek a fényképek, majd Iz elhagyta a helységet, hogy végigvonulhasson a székek mellett, amelyeken szerettei és barátai foglaltak helyet.
Kinézve az ablakon a családomat véltem felfedezni, mellettük pedig a fiúk álldogáltak fekete öltönyeikben.
Már csak a virágcsokrom hiányzott kezemből, amit magamhoz is vettem. Indulni akartam a menyasszony után, ám az ajtó hangosan becsapódott mögöttem. Odakaptam tekintetem és nem akartam hinni szemeimnek. Niall állt a küszöbön, ugyan olyan fekete öltönyben, mint, amilyet a srácok viselnek, csupán arca volt beesett, szemei pedig vörösek.
-  Mit keresel itt? Úgy tudom Iz megtiltotta, hogy el gyere.
-  Látnom kellett téged. Gyönyörű vagy! – lépett közelébb, de én hátráltam.
-  Maddie, ne csináld! Szeretlek!
-  Ni, megbeszéltük, elmúlt a szerelem… - ki akartam kerülni, de megragadta a karomat és magához húzott.
-  Mondd a szemembe, hogy már nem szeretsz! – képtelen voltam megszólalni. – Mondj valamit, kérlek!
-  Nincs megírva, hogy a szerelem halhatatlan. – folytak könnyek az arcomon. – Ne haragudj, de mennem kell!
Sírva néztem végig, ahogy Iz és Pat örök hűséget fogadnak egymásnak és nem szabadultam egy érzéstől. Hatalmába kerített az üresség. Egy hang zökkentett vissza a valóságba.
-  Egy táncra felkérhetlek, szép hölgyem? – Harry nagy kezét nyújtotta felém, amely olyan volt számomra, mint egy mentőöv jelen pillanatban.
-  Igen! – bújtam hozzá szorosan, egyenletes szívverése nyugtatóan hatott rám.
-  Ugye, nem a meghatódottságtól sírsz már egy ideje? – duruzsolta fülembe. – Tessék! – csúsztatott egy cetlit tenyerembe.
-  Mi ez?
-  Légy boldog! – puszilta meg fejem tetejét és magamra hagyott. Kihajtogatva, kusza betűkkel pár sor állt rajta: „ A csillagok között jártam, ez olyan természetes volt, mint a levegővétel, de egy nap csak lezuhantam és nem találtam értelmét az életemnek. A csillagok milliója te voltál, én pedig az a szerencsés, aki megtapasztalhatta fényedet. Ha egy okot is találnál arra, hogy találkozz velem újra, a stégnél várlak. Niall” Gondolkodás nélkül kerülgettem ki az utamba kerülő férfiakat és nőket, és addig meneteltem még végre egyedül nem maradtam a kavicsos vízparton. Pár méterrel arrébb pillantottam meg Nit, aki lehorgasztott fejjel üldögélt a deszkákon, kezében egy üveg sört szorongatva.
-  Nincs még korán a sörözéshez? – törtem meg a természet csendjét. Alakom fodrozódva jelent meg a víz tükrén, ahogy ráléptem én is a kikötő fáira. Niall zavartan kapta fel kobakját, mire a praclijából kicsúszott a sörösüveg, tartalma pedig belecsordogált a tóba.
-  Maddie, olyan vagy, mint egy tavi tündér. - bámult rám nagy szemekkel, amelyekből vágyat olvastam ki. - Azt hittem, hogy nem jössz el, hogy egyből kidobod a papírt, ahogy meglátod rajta a nevem. 


-  Túl értékes számomra ez a lapocska, hogy csak úgy kidobjam. – markolásztam a fecnit. – Komolyan gondolod, ami ezen áll?
-  Szeretlek, még ha te azt is állítod, hogy ez már a múlt a te részedről. – hajolt közel arcomhoz és egy lágy csókkal emlékeztetett szerelmünk kezdetére. Pillangók százai törtek elő pocakomban és csapkodtak szárnyaikkal. – Megígértem, hogy itt leszek. – ezek a szavak egyszerre hangoztak a jelenben és valahonnan távolról is. Hirtelen eltűnt minden körülöttem, egy fehér fényben álltam, és csak a nevemet hallottam, ahogy szólítgatnak. Egy pillanatra hunytam le csak szemhéjaimat, a következő momentumban egy homályos szobában találtam magam, és az idegen hang egyszerre csak ismerőssé vált. Niall beszélt hozzám. Minden jel arra utalt, hogy nem haltam meg.
-  Mi-mi történt? – húztam el szám elől az oxigénmaszkot. hangon gyenge és rekedt volt.
-  Édesem! – a Manóm egyből felpattant ülő pozíciójából és hozzám bújt. – Sh, ne erőltesd meg magad!
-  Szépet álmodtam… Újra beléd szerethettem. – somolyogtam rá.  – Megígérted, hogy velem leszel.
-  És, itt is vagyok. – csókolgatta kézfejem.
-  Nem ilyen karácsonyt érdemelsz.
-  Mindegy nekem, hogy hol vagyok, amíg te velem vagy. - gondoltam magamban, hogy nem, ez így nincs jól. Nem egy kórházi szobában, a haldokló barátnője mellett kellene ülnie. Nem akarom, hogy így emlékezzen rám…
-  Menj el! – bukott ki belőlem. Magamon is csodálkoztam, hogy ezt akartam, amikor az előbb még kérleltem, hogy maradjon velem.
-  Mi? Bármit kérhetsz, csak ezt ne! – tüntetőleg a fejem is elfordítottam. Várható volt, hogy megdöbben kijelentésemen, de nem tágított. – Nem hagyom el a Csillagom! – nem tudom, hogy ki vagy mi viccelődött velem, de a csillagos vallomásról Ni nem tudhatott, hisz azt csak álmodtam. Égi jel vagy egy véletlen csupán, hogy Niall így hívott? Mindenképp együtt kell maradnunk, bármennyire is azt szeretném, hogy békére és boldogságra leljen? Már megmentett azzal, hogy szeretett. Mi dolga lenne még mellettem?

2017. január 28., szombat

42. Fejezet: "Azt elfelejted, hogy az én életem, az nem a te életed"

Sziasztok Tündérek!
Visszatértem! A sok tanulás meghozta gyümölcsét és sikeresen befejeztem a sulit, így egyből bele is csaptam a folytatásba, amit meg is hoztam nektek! Az igazság az, hogy ez egy párbeszédes fejezet lett, ami nem tudom mennyire fog nektek tetszeni. Sok puszi BR! <3

Az érzéseimet ahhoz tudtam volna hasonlítani, amikor a tündérek, angyalok és minden jóságos lény ünnepel. Megannyi jóérzés járta át testemet, mintha csak kicseréltek volna. Nem számított a láz, nem számított a kórház és nem számított a betegségem, csak is mi számítottunk a jelenben.
-  Niall, én úgy sajnálom! Annyira csúnyán vádaskodtam… - törtem meg én a csöndet, még Niall lágyan csókolgatta nyirkos bőrömet nyakamon.
-  Tudom, hogy nehéz bennem megbíznod, főleg annak tekintetében, ahogy indult a kapcsolatunk. Tisztában vagyok vele, hogy sosem fog belőled elmúlni egy „félsz” érzés, hogy bármikor úgy viselkedhetem veled, mint akkor, de hidd el, hogy már sosem tudnék az a srác lenni, aki akkor voltam. Megváltoztam, méghozzá egy kedves lány miatt, aki megtanította nekem az igazi szerelem értelmét. De be kell, hogy valljam neked, még most sem tudom Drága, hogy miről beszéltél az utolsó hívásunkkor.
-  Nem számít! – ingattam meg a fejem jobbra-balra. – Csak azt akartam, hogy tudd, hogy sajnálom és igyekszem, hogy jobban bízzak benned. Ne vedd zokon, el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök, hogy itt vagy, de nem a családoddal kellene lenned? Karácsony van, otthon a helyed. Az unokaöcséd szinte alig lát, ilyenkor vele kellene lenned. – birizgattam pólója nyakát, ahogy fölém volt hajolva. Félmosolyra húzta száját és némi szomorúság tükröződött szemében. Annyira bántott a dolog, hogy miattam van csak itt…
-  Sajnos még nem jöttem rá, hogy hogyan kell tíz felé szakadni, igen, így van, ennyi év turnézás után sem. Tegnap megtartottuk otthon az ajándékbontást és a karácsonyi ebédet a kérésemre. Igaz, nem így terveztem, hogy megleplek, hogy itt leszel. Mikor a lakáshoz értem, csöngettem, de senki nem nyitott ajtót. Furcsálltam, hiszen karácsony napján mindenki otthon szokott lenni. Hívtalak, de nem vetted fel, majd Iz adta tudtomra, hogy hol is keresselek. Gondolhatod, hogy milyen idegbetegen vezettem el idáig, nem tudtam, hogy mi a baj, már a legrosszabbra gondoltam. Nem lettem volna rá készen, hogy úgy lássalak…
-  Mármint holtan… - kijelentésem után egyikünk sem szólalt meg legalább 1 percig. – Nagy áldozatokat hozol értem, folyamatosan. – bújtam szorosabban mellkasához. – Sosem fogom neked tudni ezeket meghálálni, ugye tudod? Csak a szerelmemet tudom neked felajánlani fizetségként.
-  Viccelsz, Tündérem? Az univerzum összes kincsénél többet jelent nekem az, hogy a szívedet az enyémnek tudhatom. – alig ért össze ajkunk, nyílt a szobám ajtaja és Dr. Burke lépett be rajta, mögötte pedig a nővér, aki az imént járt nálam.
-  Fiatalember, maga hogy kerül ide? Nem jöhetett volna be! Szigorúan megmondtam a hozzátartozóknak, hogy nem látogathatják meg a beteget, még a doktor úr engedélyt nem ad rá. – háborgott az ápoló, még Niall megszeppenten méregette, de hirtelen felállt mellőlem, kihúzta magát és visszavágott a nővérnek.
-  Hölgyem! Az életemnél is jobban szeretem ezt a lányt, és még a Jóisten sem akadályozhatott volna meg abban, hogy vele legyek. – fordult felém és csillogó, kék íriszével nézett szemeimbe. A nővérke megtorpant, rájött, hogy ezzel a monológgal nem tud vitatkozni, így végre teret adott orvosomnak, aki mosolyogva nézte végig az iménti jelenetet.
-  Maddie, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar és, hogy így fogom önt viszont látni.
-  Elhiheti doktor úr, hogy nekem sem ez volt a szándékom. – húztam feljebb magam az ágyban, amiben Ni segített, majd visszatelepedett mellém.
-  Ami azt illeti, nincsenek túl jó hírem. – nyitotta szét a dossziét, amit eddig a kezében szorongatott. Levert a víz, bizseregni kezdtek az ujjaim, majd az egész testem.
-  Hogy érti azt, hogy nem jó hírek? – vágott közbe Ni.
-  Kérlek ne! – böktem oldalba.
-  Súlyos tüdőgyulladást diagnosztizáltunk önnél, és ez az állapot az ön esetében jelenleg végzetes is lehet.
-  Mi? – kerekedtek el szemeim és nem akartam hinni a füleimnek. – Semmi nem utalt arra, hogy beteg lennék. Nem volt hát és mellkasi fájdalmam, nem köhögtem, nem éreztem magam rosszabbul, mint szoktam.
-  Nem minden esetben jelentkeznek ezek a tünetek. Nem érez nehézlégzést? Vagy nem érzi, hogy a szíve gyorsabban ver? A betegség sajnos lecsökkentette a keringő vér mennyiségét. A szervezete próbál küzdeni a létfontosságú szervek vérellátásával, ennek ellenére azt kell mondanom minden mézes-mázos mese nélkül, hogy a veséi már károsodtak is.
-  Én-én ezt nem hiszem el… - dadogtam, még a Manóm üresen nézett maga elé.
-  Most az a legfontosabb, hogy megnyugodjon, pihenjen. Folyamatosan gyógyszeres kezelés alatt tartjuk infúzión keresztül. Az infekció lezajlása alatt muszáj, lenne lélegeztető gépre kötnünk, így az agy stabil állapotba kerülne, amely hatására a funkciók visszafogottabban működnének. A mesterséges kóma alatt kevesebbet kellene dolgozni a veséinek és a szívének is. – magyarázott az orvosom, de én a felét sem fogtam fel annak, amit hallottam, csak az járt a fejemben, hogy jobb lenne már túl lenni minden, megszabadulni ettől a rémálomtól.
-  Nem! Nem akarok még egyszer kómában lenni, amikor ki vagyok szolgáltatva, nem tudom, mi történik körülöttem. Inkább elviselem a fájdalmat és szembenézek a halállal is, de szeretném, hogy utolsó óráimban azokkal legyek, akiket szeretek, el tudjak tőlük búcsúzni. – Niall úgy nézett rám, mintha nem is ismerne.
-  Megvesztél? – támadt nekem. – Nem fogsz meghalni, hanem elvállalod a kezelést és mindent megteszel azért, hogy még sokáig köztünk légy.
-  Azt elfelejted, hogy az én életem, az nem a te életed. Azt teszem, amit jónak látok. – vágtam vissza. Szörnyű volt így látni, és érthető volt kirohanása, amit magamra sem vettem, de ebbe még ő sem szólhat bele. Szeretem, de most a magam érdekeit kell előre helyeznem mindenki máséval szemben.
-  Fiatalember, kérem! Ezzel nem tesz jót Madelainnek. Maddie, gondolkodjon rajta, ha szeretné, akkor még ma el kell végeznünk a beavatkozást, mielőtt újabb problémák jelentkeznének. Mr. Horan, kifáradna velem? Már csak azért is, hogy felvegyen egy steril köpenyt és maszkot. – invitálta beszélgetésre Dr. Burke a Manómat, aki se szó, se beszéd követte a fehér köpenyes orvost. Jól esett volna egy „Mindjárt visszajövök Szívem, ne aggódj!” ehelyett, úgy lépett ki a helyiségből, hogy rám sem nézett. Nagyon jól tudom, hogy nem akar elveszíteni, azt szeretné, ha küzdenék, de belefáradtam. Nem sok időm volt búslakodni, mert újabb látogató érkezett hozzám. Meglátván, örömömben sírni kezdtem, és folytattam mellkasán is, ahogy átölelt.
-  Édes kicsikém! – simogatta meg sápadt orcámat.
-  Nagyi! Úgy hiányzol. – csak ennyit tudtam mondani a régen látott a nagymamámnak. Haja megőszült, a bőre ráncosabb lett, de még mindig azt az erős rózsaszín rúzst viselte, mint gyermekkoromban.
-  Te is nekem,Bogaram! Meg szerettelek volna lepni karácsonykor azzal, hogy hazajövök hozzátok. Már a repülőn ültem, amikor csörgött a telefonom és anya kétségbeesetten telefonált, hogy kórházba kerültél.
-  Igen, nos, hát van ez a…
-  Maddie, az orvosod már felvilágosított a betegségedről. Fáj a szívem, hogy nem szóltál, legalább édesanyádéknak elmondhattad volna. Szegény ostorozza magát, hogy nem volt melletted. – rakott helyre, mint kiskoromban. Nem durván, pont annyira, hogy elgondolkozzak a dolgokon.
-  Sajnálom! Azt hittem, hogyha magamban tartom, azzal nem fogok senkinek sem fájdalmat okozni, de időközben rájöttem, hogy sokkal nagyobb ez a teher, mint azt gondoltam. Nem akarok meghalni nagyi, de „elfogytam.” – könnyes tekintettel nézett rám.
-  Mindig van honnan visszakapaszkodni, ezt ne feledd! – csókolt homlokon. – Hoztam neked egy kis meglepetést! – szipogott és törölte meg nedves arcát. – Egy pillanat! – a bejáratnál megállt, majd intett valakinek. Amikor az illető besétált a szemeim kikerekedtek, és csak csodáltam a felém közeledő lányt. Nézve őt, már a múlt volt hosszú haja és visszafogott sminkje. Sokszor elképzeltem, mi lesz, ha találkozunk, mit fogok neki mondani vagy ő nekem, de egyetlen szó sem jutott eszembe. Fel akartam állni és megölelni, de ez jelen helyzetemben nem volt megoldható, de ő, mintha csak olvasott volna gondolataimban teljesítette vágyamat. Az idejét sem tudnám megmondani, mikor öleltük egymást így utoljára, de végre visszakaptam a másik felem.
-  Maddie, hogy veled mindig csak a baj van. – fekete szemceruzáját a sós könnyek áztatták.
-  Hiszen ismersz. – nevettem és sírtam is a boldogságban úszva,azonban hamar elillant a rózsaszín köd, arra gondolva, hogy már nem sokáig lehetek ilyen mámoros állapotban. – Már azt hittem, hogy soha többé nem foglak viszont látni.
-  Nem bocsájtom meg sosem magamnak, hogy akkor itt hagytalak szó nélkül és, azóta nem is jelentkeztem, holott nem a te hibád volt az, hogy apa és anya úgy viselkedtek. Mindig a testvérem voltál, az én okos nővérkém és nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Aztán egy reggel megláttalak egy magazinban, egy csodás torta mellett és egyszerűen csak büszke voltam a nővéremre. Az elmúlt hetekben tépelődtem, hogy meglátogassalak-e, akarsz-e még egyáltalán látni, mert ennyi idő épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, hiányzik a családom, legfőképpen te.
-  Mióta csak elmentél látni szerettelek volna. És, már nem is hasonlítunk. – túrtam rövid fürtjei közé.
-  Meg tudsz nekem bocsájtani?
-  Ha soha többé nem láttalak volna, akkor is az én kishúgom maradtál volna örökre. Szeretlek, Vicky! – öleltem át újra. Mama sírva nézte végig, hogy a két unokája újra együtt van. – Köszönöm! – súgtam oda a nagyinak, Vicky válla felett. Ülő pozíciómban hirtelen éles fájdalom nyílalt mellkasomba, Vicky-t szinte ellöktem magamtól, hogy odakapjak.
-  Maddie? Victoria, siess és szólj valakinek! – Parancsolt a nagyi Vicky-re, aki el is szaladt mellőlem, még mami támasztott és simogatta hátamat. Nagy riadalmat keltett a húgom, ahogy elment keresni egy egészségügyi dolgozót, és egy szempillantás alatt sok ismerős arc vett körül a teremben, szemeikből pedig azt lehetett kiolvasni, hogy bárcsak valahogy tudnának segíteni. Anya, Apa, Izzie, a sort Niall zárta, a háttérben meghúzódva. Magam sem tudom miért, de erőt vett rajtam a harag és szó szerint ráordítottam a szeretteimre. Nem szerettem volna, ha így látnak, összegörnyedve és imádkozva azért, hogy elmúljon a fájdalom.
-  Kifelé! Mindenki! – egyedül a nagyit marasztaltam. Niall keserű pillantásokat vetett rám, de jobbnak láttam, ha őt is elküldöm, akár csak a barátnőmet és a szüleimet. Érzem rajtuk, hogy rettegnek, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetnek, mami viszont tisztában van a helyzettel, hiszen papa mellett is ott volt, tudja, hogy nem segít, ha már „temetik az embert.” Ni azonban nem hátrált, lecövekelt egy pontra és onnan pislogott rám. Szemeiben könnyek gyűltek, orcái kipirosodtak és valószínűleg arról vélekedhetett magában, hogy bárcsak ő lenne a helyemben. -  Nem hallottad? Menj ki! – sziszegtem fogaim között. Nem válaszolt, továbbra is engem bámult. – Süket vagy?
-  Valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy a közös kislányunknak adtál életet. Gyönyörű volt a babánk, mint az anyukája. Te csak nézted őt, és nem bírtál betelni a karjaidban szuszogó élettel. Kérlek, ne hagyd, hogy ez az álom szertefoszoljon… nem tudom, hogy min kell keresztülmenned, nem tudom kérhetek-e ilyet tőled, de mégis megteszem. Küzdj, Maddie! – szinte levegővétel nélkül hallgattam végig, de mire szólhattam volna, ő már ott sem volt.